10. rész

Lay: Mikor reggel nyitogatni kezdtem a szemeimet, a nappali ablakán beszűrődő éles fény keltett fel legszebb álmaimból. Az ablak nyitva volt, így kellemes szellő, és a kertekben nyíló liliom illata elárasztotta a helyiséget. Nehezen vettem rá magam arra, hogy felkeljek, de amikor a velem szemben lévő faliórára néztem, megállt bennem az ütő. Dél múlt. Fogalmam sincs, hogy hogyan aludhattam át így a fél napot. Megkordult a gyomrom, ami rossz előjelnek bizonyult. Rohadt éhes voltam, és egy csomó dolgom van mára. Oké, nem kell most benéznem az intézetbe, de Kai-nak meg kellene tartanom a mai kezelését, azután meg bemutatni őt a tanárának… AKI FÉL HÁROMRA JÖN IDE! A faszomat már, most nagyon leszophatnád magad Zhang Yixing baszd meg! Így hogy fogok elkészülni?! Oké csigavér… Rendelek valami kaját, azt elrakom, megtartom az egy órát Kai-nak, aztán megkajálok és felkészülünk a tanár fogadására. Este pedig elmegyünk valamerre. Oké, legyen így. Sóhajtva kászálódtam fel, és elővéve a telefonomat, már rendeltem is a helyi Hatori Bistro étteremből, mert most valami japán étel esne a legjobban. Miután ezt elintéztem, rendbe raktam a garnitúrát, amit az éjszaka széttúrtam, majd a szobám ajtajához érve bekopogtattam. Csak reméltem, hogy ő már ébren van.

Kai: Olyan hajnali három óra felé keveredtem haza az éjszaka, egészen elalvásom pillanatáig abban reménykedve, hogy nem ébresztettem fel Yixinget. S ahogy az ágyában elfeküdtem, csupán Chanyeolra bírtam gondolni, és mindarra, amit aznap éjjel műveltünk. Ugyanis a csók után, régi barátom mindenképpen beszélni akart, amit én szívem szerint elkerültem volna… Olyanokat mondott, amiktől még egy magamfajta, együttérzést nem ismerő ember is zavarba jön. Nem akartam hinni a szavainak, amik mind ugyanazt mondták; szeret. Konkrétan nem ejtette ki a megfelelő mondatot, de érzései, csókja s gyerekkori emlékei alapján csupán erre tudtam következtetni; úgy hittem, Park Chanyeol, akibe ki tudja hány évig szerelmes voltam, most közli velem, hogy az érzéseimet végig viszonozta. Normál esetben már a nyakába borulva sírnék, hogy legyünk együtt és soha többé ne váljunk el egymástól, de az akkori életemet korán sem lehetett normálisnak nevezni. Nem a betegségre gondoltam, hiszen azokat Yeol mellett képes lettem volna szabályozni; itt Yixingről volt szó. A jelenléte különös érzelmeket váltott ki belőlem, olyanokat, amiket még Chanyeolnál sem tapasztaltam az elmúlt években. Emiatt nem tudtam semmi biztosat mondani a fiúnak előző éjszaka, hiszen ha vele maradok, azzal azt érezném, hogy megcsalom Yixinget. Ezt tenném?

 Kilenckor ébredtem, de nem volt merszem, orvosom szeme elé kerülni, továbbra is félve attól, hogy talán észrevette éjszaka tett sétámat. Így órákra szobájába ragadva pislogtam ki fejemből, akár egy szellemileg gyenge kisgyerek. Aztán, olyan dél körül, kopogást hallottam az ajtón.

Lay: - Jó reggelt! Hogy aludtál? - kérdeztem, beljebb lépve a szobába egy ezer wattos mosollyal az arcomon, amit ő egészen kicsit viszonzott is. Valami nem stimmelt azzal a gesztussal, de inkább nem foglalkoztam vele. Biztos csak fáradt volt. Az ablakhoz lépve kinyitottam azt, hogy egy kicsit kiszellőztessem a szobát. - Egy kicsit elaludtam… - nevettem zavartan fel, megállva az ágy előtt a tarkómat vakargatva. - Éppen ezért ne haragudj, de nagyon sietned kellene az öltözéssel meg ilyenekkel, mert ma még meg kellene tartanom neked egy kezelést, nem mellesleg a magántanárod is ma érkezik. Nem, nem úszod meg tanulás nélkül. - mondtam. Kínos csend. Basszus, ezt remekül elcsesztem. És neked van doktorid Zhang Yixing? A pofám leszakad magamtól. - Akkor én most… A nappaliban várlak. Kérlek siess! - mondtam, azzal kisétáltam a szobából, és neki álltam kávét főzni. A kaja a vártnál hamarabb érkezett, így kénytelen voltam berakni a hűtőbe. Fasza. Az utánmelegített ételek már nem is olyan jók. Mindegy is, ezt most megérdemeltem.

Kai: Semmi kedvem nem volt Yixinggel beszélgetni, sem akkor reggel, sem a kezelésen. A magántanárom meg egyenesen elmehetett a búspicsába, mert annyira nem tudott érdekelni, mint például az, hogy mi folyik a szomszédos országokban. Hová lett azaz énem? Mi lett azzal a sráccal, aki egykor szart mindenre és csak létezett? Hova lett az igazi Kim Jongin? Szerelem, kavarodás és felesleges érzelmek nélkül egész jól megvoltam, ezzel a körülöttem forgó szarsággal együtt. De a sorsom már akkor meg volt pecsételve, amikor Chanyeolt megismertem, s mikor Yixinggel lefeküdtem. Két végzetes hiba, egyetlen emberi életben; lehetséges ez?

 Mihelyst Yixing elhagyta a szobát, szó nélkül öltözni kezdtem. Nem zuhanyoztam le, vagy mostam fogat, hiszen ezek a hétköznapi tevékenységek messze álltak a felfordult elmémtől. Más voltam, mint a többi létező ember… Én a fájdalmat szerettem és a káoszt, nem a megszokott nyugodt életet. Az túl… Hogy is mondjam? Unalmas volt.

Lay: Egész végig az órámat bambultam, és doboltam a lábammal, ugyanis az idő kurvára szorított, és JongIn Őfelsége a francért sem volt hajlandó letolni a formás kis seggét a nappaliba. Remek. Ma úgy tűnt nincs valami jó kedve, ami rosszat sejtetett. Az a baj, hogy így is eléggé ideges voltam, hogy ilyen figyelmetlenül elaludtam, és ha még pluszban Kai is makacskodni fog, nem ígérhetem meg, hogy nem ölök meg valakit. Aki lehet, hogy a magántanár lenne, és az jelen esetben nem éppen lenne szerencsés. Hosszú éveknek tűnő percek után végre lekászálódott a Kölyök, olyan ábrázattal, mint akit hatszor dobtak be a centrifugába. Mi baja lehet.

- Minden rendben? - kérdeztem gyanakvón, mégis finoman puhatolózva. A franc is látta, hogy kurvára nincs vele minden rendben, de gratulálok Zhang Yixing, így kell még jobban elbaszni valakinek a hangulatát. - Úgy gondoltam a mai kezelést kezdhetnénk valami enyhébb téma boncolgatásával, mondjuk… Mesélj, milyen volt még iskolába járni? - hát ez igen kedves Dr. Zhang Yixing. Enyhébb téma, hát persze. A hangom határozottan csengett, de mégis megpróbáltam barátságos stílust felvenni, és elrejteni az idegességemet.

Kai: Tény és való, hogy annyi kedvem volt csak az iskoláról beszélni, mint Yixingnek a belpolitikáról, de nem láttam értelmét annak, hogy eme egyszerű kérdésre, ne tudnék normálisan válaszolni.

- Annak ellenére, hogy egy pszichopata vagyok, azért az alapvető gyermeki tulajdonságok belőlem sem vesztek ki, így őszintén mondhatom, hogy gyűlöltem iskolába járni, és ha tehetném, visszamennék az időbe és minden egyes osztálytársam fejét, addig verném a falba, amíg kegyelemért nem kezdenek könyörögni. – Válaszommal megrémítettem orvosamat, hiszen láttam a félelemmel teli megdöbbenést arcán, amit eddig mindenkién láttam, akinek valaha meséltem az iskolai éveimről. Tény, hogy nem voltam akkor épp valami jó hangulatban, de az iskolára, és gennyes tetű osztálytársaimra a visszaemlékezés nem segített mindezen.

Lay: Kínos csend. Nem a válaszán döbbentem meg annyira, ugyan, több tucat elmebeteggel volt már dolgom, sokkal inkább az aggasztott, hogy valami miatt nagyon feszültnek tűnt. Éreztem, ahogy vibrál körülötte a levegő, és habár a testbeszéde nem, de a szemei mindent elárultak. Csak tudnám, min húzta fel az agyát… Olyan, mint egy nő a menstruációs időszak alatt… Mindegy is. Nagyot sóhajtottam, valamit ki kell találnom, hogy lenyugodjon.

- Kai, szeretném, ha ma te mondanád meg, hogy miről beszélgessünk… És nincs a "semmiről" a lehetőségeid között! - előztem meg nyilvánvaló válaszát. Láttam rajta, hogy gondolkodik. Gondoltam, ezzel a módszerrel megtudhatok róla pár dolgot, ami nem csak a kezelésnek, de a kapcsolatunknak is jót tehet… Például, miket szeret. Visszahúzódó srác, biztosan nem egy bulizós típus de akkor vajon… Mivel üti el a szabadidejét? Rá kell hangolódnom a gondolatmenetére, ha hatásos módszert szeretnék kifejleszteni a számára. Ez viszont csak úgy megy, ha valamennyire belátást nyújt az elméjébe.

Kai: Semmi kedvem nem volt beszélgetni, témát felhozni meg eleve nem is akartam, hiszen a bájcsevegés, vagy a magamról mesélés, nem tartozott az erősségeim közé. Yixing mégis arra kényszeríttet, hogy mondjak valamit, és ezt az alkalmat kihasználva, talán lehetőségem nyílik egy kicsit jobban megismerni őt, hogy a későbbiekben könnyebb legyen a kijátszása… Undorító vagyok, tudom, de mindent tudnom kell róla, különben nem úszom meg épp bőrrel ezt az életet, s ebben, száz százalékban biztos lehetek.

- Rendben, akkor ez esetben válaszolj néhány kérdésemre, kérlek – kezdtem bele sóhajtva, még gyorsan kinyögve mit akarok tőle, mielőtt ellenkezhetett volna. – Mi a faszt akarsz tőlem?

Lay: Hogy azt hittem-e, hogy ezek után könnyebben fog menni a szóváltás közöttünk? Hogy talán végre megnyílik? Nos, igen. Zhang Yixing, te idióta naiv állat. Hogy a faszba gondolhattad ezt? Ő Kim JongIn. Kim JongIn, aki a kezdetektől fogva csak egy újabb pszichiáterként tekintett rád, egy újabb névre a listáján, egy újabb személyre, akit kijátszhat. Ez az ember, BETEG. Akármennyire is szeretnéd az ellenkezőjét, nem beszélhetsz vele úgy, mint például MinJi-vel. Hogyan szaladhatott el velem így a ló? Éreztem a komolyságot, a ridegséget és a tartózkodást a hangjában. Libabőrös lettem a hangjától, ami úgy csikarta végig az agyamat belül ezzel a kérdéssel, mint amikor egy kést húznak végig egy porcelán felületen. Nem volt más választásom. Nem adhattam a megértő "barátot", ha ő nem ért ezzel egyet. Lépnem kellett. Olyan volt az egész, mintha én lennék a kezelt és ő a kezelő. Valahogy most átéreztem a helyzetét, hogy miért nem akart válaszolni, ha csak egy egészen minimális mennyiségben is.

- Őszinte választ vársz, vagy azt mondjam, amit hallani akarsz? - feleltem, ajkamat beharapva, ugyanolyan rideg maszkot felvéve, amit ő is viselt. Szembesítettem a saját fegyverével. Csak egy nagy különbség volt. Neki ez nem jelentett gondot a maszk alatt sem, de nekem ez kibaszottul fájt…

Kai: - Elegem van abból, hogy folyamatosan azt hallom, amit hallani akarok – suttogtam feszülten pislogva az előttem ülő férfira, egyáltalán nem törődve az ő érzéseivel. Biztos voltam abban, hogy Yixingnek nem esett jól ez a beszélgetéskezdésnek nevezett valami, de aznap túlságosan ki voltam borulva ahhoz, hogy ezzel foglalkozni tudjak. Tényleg mindig azt hallottam, amit akartam; előző este Chanyeol bevallotta, hogy szeret… Erre a vallomásra vágytam már azóta, hogy tudom mit jelent a szerelem. Mégsem tudtam örülni neki, hiszen ott volt előtte Yixing… Az orvosom, akire akkor mindennél nagyobb szükségem volt, de nem arra a célra, mint amire ő hívatott. A szubjektív véleményét akartam hallani, az érzéseit, a tetteinek okát; minden olyat, ami igaz és nem csak engem nyugtató. – Kérlek Yixing, csak most ne finomkodj velem!

Lay: A légzésem felgyorsult, körmeimmel tenyerembe vájtam, ahogy összeszorítottam az ökleimet. Választanom kellett az őszinteség és az érthető hazugság között. Ha elmondanám az igazat, azzal neki is meg nekem is ártanék. Ha hazudok, átverem őt, és ellenszegülök a kérésének, ezzel újabb sebeket ejtve rajta. Mégis olybá tűnt, ez a könnyebb út. De vajon ez a helyes is? Mit tett volna az orvosom az én helyemben? Mit választott volna? Segítséget akartam, gyáva módon kibújni a válaszadás alól, elrejtőzni a saját mumusom elől. De nem tehettem ezt. Itt álltam, két elágazás előtt, de mindegyik végén ugyanaz várt: Elveszítem Kai-t. Ha pedig amúgy is elveszítem, miért ne legyek vele őszinte? Ugyanakkor, valami azt súgja, ne tegyem. Percekig néma csönd volt, az agyam kattogott, s az idegeim pattanásig feszültek. Reszelve fújtam ki a levegőt, még mielőtt választ adhattam volna a kérdésre.

- Az orvosod vagyok, JongIn… Nem érezhetek irántad semmit. - magam is meglepődtem, hogy a hangom mennyire kimért, és határozott… Hogy mennyire távolságtartó. Mintha nem is én mondanám, mintha szám önálló életre kelt volna. – Ennek ellenére… Szeretlek.