Kai: A második – vagy első, igazából nézőpont kérdése – klinikán bent töltött napom, nem is volt annyira borzasztó, mint hittem. Eltekintve a koránkeléstől, egész minőségi kaját lehetett enni, s még az itteni órák is emlékeztettek azokra, amiket még régen iskolában töltöttem. Bejárni szinte az egész épületláncot nem lehetett, mégis valamiféle barátságosságot sugárzott hely, amit képes voltam elviselni. Ráadásul nem is volt totál idegen mindenki; ugyanis mikor jöttem ki a menzáról konkrétan belém ütközött egy magas, szálkás alkatú srác, kinek nagy barna szemei, s ártatlan gyermeki ábrázata volt, s még széles mosolyával is megajándékozott, mikor eljutott a tudatáig, hogy ki is vagyok.
- Chanyeol? – pislogtam a fiúra, ki nosztalgikusan vizslatott, mintha ezer éve nem látott volna.
- Szia, Kai – köszönt régi becenevemen, melyet ő adott nekem, mikor még mindennek megvolt a maga helye ebben a világban, én pedig éltem, mint hal a vízben. Chanyeol volt az egyetlen barátom, s mikor szétváltunk megpecsételődött az, hogy örökre ő is marad az egyetlen.
- Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem döbbenten, mert nem épp arra számítottam, hogy egy életvidám, mindig mosolygó srác, egy ilyen helyen köt majd ki.
- Itt dolgozom – felelte, ami magyarázatot adott mindenre. Chanyeol mindig is egy önzetlen ember volt, és szeretett segíteni másokon. – Miattad jöttem ide.
- Miattam? – lepődtem meg.
- Mikor elköltöztetek, és én kérdeztem anyukámat, miért mentél el, csupán annyit mondott beteg vagy és segítségre van szükséged – mondta keserű mosollyal arcán, ahogy rá kellett döbbennie, régi barátja egy ilyen helyen kötött ki. – Én segíteni akartam neked, és épp ezért ott már el volt döntve, hogy orvos leszek.
- De hiszen az majdnem hat éve volt – mosolyodtam el, de belül ordítottam. – Te már tizenkét éves korod óta ezzel akarsz foglalkozni?
- Többé-kevésbé. Bár volt egy olyan időszakom, mikor megszállottan hímringyó akartam lenni, de ezt végül elvetettem – legyintett, mire belőlem hatalmas kacagás tört ki. Chanyeol volt az egyedüli, aki úgy tudott megnevettetni, mint senki más. Hiányzott már ez; a nevetés, a beszélgetések de leginkább ő. Hiányzott nekem a legjobb barátom, és titkos első szerelmem, Park Chanyeol.
Lay: Visszaérve az intézetbe, az irodámba vonultam egy kávé társaságában, hogy elvégezzem az alapvető reggeli munkákat... Meg hogy lazítsak. Ma volt a kölyök első tanítási napja. Remélem sikerül beilleszkednie, és nem csap majd balhét, hisz akárhogy is néztem a dolgot, mégis csak egy iskoláról volt szó. A tanárait egytől egyig ismertem, így tudtam, hogy a legjobbakat kapta. Ráadásul mikor az egyik kollégám Chanyeol megtudta, hogy ki lesz az új beteg valahogy... Mintha felderült volna. Fáradt voltam, és ma tulajdonképpen semmi bonyolultat nem kellett, hogy csináljak az intézményen belül, így gondoltam, délután elmegyek egy kicsit lazulni... Mondjuk egy fürdőbe. Whuaaa~ pontosan erre volt szükségem.
Kai: A tudat, hogy Chanyeol is velem volt abban az intézményben, sokkal inkább nyugtatott meg, mint bármiféle terápia. Mivel tisztában volt vele, hogy eléggé szkeptikusan álltam hozzá a terápiákhoz, meg az egész pszichológia gondolatához, így szinte már a beszélgetésünk elején tisztázta, hogy a hely, ahova beköltöztettek, nem börtön, nem gyógyszereznek be, és semmiképpen nem akarnak ártani nekem; szavait felidézve, segíteni szeretnének a klinikán dolgozók, és ezt hagynom kellene. És bármennyire is azt kéne gondolnom, hogy igaza van, mégsem tudtam vele egyetérteni: számomra nem volt támogatás, a múlt folyamatos visszaemlegetése. Én felejteni akartam, de ezekkel a terápiákkal ezt sosem hagyták nekem. Pedig csupán erre lett volna szükségem.
Lay: Pont, ahogy határoztam, a délutánt egy fürdőben töltöttem. Ahogy ültem a forró vízbe, szemeimet lehunytam és teljesen ellazítottam magamat. A forró víz minden porcikámat felmelegítette. Nagyot sóhajtottam, ahogy hátra csuklott a fejem. JongIn-on járt az agyam. Vajon minden rendben most vele? Tudtam, hogy egy beteget nagyon meg tud viselni egy ilyesféle változás, viszont be kellett ismernem, tényleg nem tudtam őt megérteni. Legalábbis egy részét biztosan nem. Ha tisztában van a betegségével... Miért nem engedi, hogy segítsenek neki? Ki akar betegen élni? Úgy érzem neki még talán esélye is lehet arra, hogy elnyomja magában a betegséget, ami nem tud megszűnni, viszont tünetmentessé tud válni. Ő mégsem tűnt olyannak, mint aki meg akar szabadulni ettől a tehertől. Bár tudnám miért... Mégis valahogy... Túlságosan emlékeztet a régi önmagamra.
Kai: Szokásomhoz híven, mikor az ágyamban fekszem, sosem alszom. Valahogy nincs meg bennem az a valami, ami a korosztályomat az álomba szenderedésre készteti; nem arról volt szó, hogy nem éreztem magam fáradtnak, csupán még annyi megválaszolatlan kérdés birtokában voltam, hogy azok elsőbbséget élveztek nálam. Mégis, aznap este nem kerestem választ; csak nosztalgiáztam. Visszaemlékeztem még arra az időszakomra, mikor Chanyeollal játszottam gondtalanul, ahogy az a gyerekekhez méltó volt. A családomra, akik szerettek, s arra a Kim Jonginra, aki régen voltam; hol van ő? – teszem fel magamnak a kérdést, amelyre már évek óta tudom a választ. Elveszett, mikor a betegség lepetézett bennem. Az is lehet, hogy kicserélődtem, viszont a boldogan nevető Jongint sosem láthattam újra.
Előkotortam elmémből az első orvosaimat, a reakciójukat rólam, és a haszontalan diagnózisokat, melyeket mindig alkottak. Sosem tudtak megérteni, mert valószínűleg nem is akartak; én csak egy beteg kölyök voltam a sok közül akit, ki kellett pipálni, azon a bizonyos listán. De csak fennmaradt a nevem a papíron; sosem szabadultak meg tőlem és a problémáimtól, valószínűleg azért, mert nem a megfelelő segítséget kaptam. Chanyeollal boldog voltam, s úgy éreztem képes engem kihúzni a gödörből, és éveken keresztül ő volt az egyetlen, akiben hinni tudtam. Éreztem, hogy ha Vele maradhattam volna, nem kerülök oda, ahol most vagyok.
És aznap, mikor első tanítási napom után álomra hajtottam fejemet, Mr. Zhang-ra gondoltam; ahogy előző délután beszélgettünk, egy pillanatra tényleg azt éreztem, hogy meg akar ismerni. Hogy Ő komolyan segíteni akar rajtam, de csupán a szokványos kezeléssel, ami ellen mindig is tiltakoztam. Pedig tudtam, nem volt ő olyan, mint az eddigiek; csupán rossz ajtón kopogtatott.
Lay: Késő este értem vissza az intézetbe, ami kurva rossz döntésnek bizonyult jelen pillanatban. Holnap egész nap dolgoznom kell majd, ráadásul reggel korán kell felkelnem. Fáradtan dőltem be az ágyamba, pedig azt se tudtam, miért vagyok fáradt. Hamar elaludtam, viszont az álmaim üresek voltak és mikor reggel felkeltem, nem éreztem azt, hogy kialudtam volna magamat. Kedvetlenül szedelőzködtem össze, random ruhákat előkapva a szekrényből, valószínűleg még a zoknikból is két különbözőt vettem fel. A fürdőbe érve csak a fogamat mostam meg, a hajammal pedig semmit nem szarakodtam ezúttal. Fogalmam sem volt honnan ez a lehangoltság. Fintorogva kezdtem neki a napi munkáimnak, rendbe raktam a dokumentumokat, utána néztem néhány módszernek és betegségnek, aztán elmentem a helyi közértbe, hogy vegyek némi piát, instant cuccokat, energiaitalt és efféle... Egészséges árucikkeket. Visszaérve az elmegyógyintézetbe már délután volt, én pedig mehettem JongIn-hoz a mai terápia miatt. Bekopogtattam, de ezúttal nem nyitottam be. Nem volt türelmem a gyerekes makacskodáshoz.
Kai: Voltak pillanatok a második tanítási napomban, amikor azt éreztem, nem egy elmegyógyiban vagyok, hanem normális életet élek. Persze ezek tényleg csupán másodpercek töredékéig tartottak, de azért jó volt azt hinni, hogy mégsem őrültem meg. Ahogy ezen gondolkoztam az ágyamon fekve, kopogás ütötte meg a fülemet, mely erőtlenül csengett, mint akinek semmi ereje nincsen a nap folytatására. Tudtam, hogy ki az, és szívem szerint be sem engedtem volna, mivel nem akartam, egy látszólag jó ember az én kezelésem alatt menjen tönkre. Viszont látni akartam; így egy halk „Szabad” kíséretében ültem fel, várva rá, hogy belépjen.
Lay: Hallottam a halk revansot ugyan, de még vártam egy kicsit hátha ide tolja a seggét és kinyitja rendesen az ajtót. De mivel ez nem történt meg, sóhajtva nyitottam be, bezárva mögöttem a nyílászárót. Beérve a szobába ismét az ágya elé húztam egy széket, és leültem rá. Kellett pár pillanat, míg összeszedtem a gondolataimat, amik szerteszét voltak, valahol egy másik galaxisban. - Milyen napod volt? - tettem fel végül elsőnek egy alapvető kérdést. Tényleg érdekelt, hogy mennyire sikerült beilleszkednie eddig az új környezetébe, mit gondol a tanárairól, meg ilyenek... Arcát vizslatva vártam a válaszát, miközben megnyaltam, az idő közben kiszáradt ajkaim.
Kai: Alig láthatóan figyeltem mozdulatait, ahogy a széket ugyanúgy az ágyam elé húzta, majd leült rá és feltette a szokványos kérdését. Esküszöm, ennél már csak az lett volna jobb, ha megkérdi hogy érzem magam. Szívem szerint megint valami frappáns választ toltam volna orra alá, de fáradt arcát elnézve, még nekem sem volt gyomrom szívózni vele. Meg amúgy is; ebbe tényleg felesleges lett volna belekötnöm. Így vonakodva ugyan, de válaszoltam.
- Eltelt – feleltem, és igazán többet nem is akartam mondani. Ha valaha valakinek hajlandó voltam válaszolni erre a kérdésére, akkor sem adtam több információt. Először azért, mert nem volt kedvem ilyen sekélyes dolgokról beszélni; másrészt pedig tényleg így vélekedtem a napjaimról. Elteltek...
Lay: Válaszára bólintottam. Őszintén arra számítottam, hogy makacskodik egy sort a konkrét válasz helyett, de hálás voltam neki, hogy nem így tett. A szobára ezután kínos csend telepedett, legalábbis számomra nyomasztó volt. Próbáltam valami olyan témát felhozni, amivel nem verem ki nála a biztosítékot tekintve, hogy azzal csak magam alatt vágnám a kibaszott fát. - Kaptatok... Valami leckét? - Oké Lay, ennél azért többet is tudsz. Mi a faszért kérdezed a leckéjéről? Komolyan, ez már szánalom. Idegesen túrtam a hajamba, majd keserűen felnevettem. - Ne haragudj, nem igazán vagyok ma a toppon. - szabadkoztam látva, milyen arcot vág kérdésemre.
Kai: Leckét? Komolyan, Yixing, komolyan? Az még oké, hogy megkérdezi milyen napom volt, na de még a leckémet is el akarja kérni? Mi ő; valami ellenőrző kistanár? Szerencsére azt ő is belátta, hogy baromságot kérdezett, még elnézést is kért, hogy nincs a toppon.
- Azt látom – meredtem rá hosszasan, és nem tudtam nem kiengedni legalább egy gúnyos megjegyzést. – Talán a barátnőd menstruál?
Lay: Megjegyzésére szemeim kikerekedtek. Mondjuk mire számítottam? Hogy kibírja az egész délutánt tapló viselkedés nélkül? Ugyan, ennyire én sem vagyok naiv. Megráztam a fejemet. - Inkább koncentráljunk a feladatra. - sóhajtottam. - Gondolkodtál... Vasárnap óta? - kérdeztem komolyra váltva a szót. Bár őszintén nem számítottam semmi jóra, vagy hogy együtt fog velem működni. Mégis csak Kim JongIn-ról beszéltünk. De az tény, hogy arról egy percig sem hazudtam, hogy bármi szívességet megteszek neki, ha cserébe beszél a problémájáról. Ujjaimmal a nadrágom szélét piszkáltam, várva a döntésére, közben szabadjára engedtem egy szaggatott sóhajt. A kölyök arcát figyeltem. Gyönyörű fiú volt ezt el kellett ismernem. Szép, telt, formás ajkakkal, tökéletes ívben vágott szemekkel. Olyan ártatlannak tűnt első ránézésre, s amikor a szemeibe néztem, belülről mart belém a kín, ahogy azt a temérdek fájdalmat felfedeztem a tekintetében.
Kai: Átlag esetben elégedetten mosolyogtam volna ábrázatán és azon, hogyan is tért ki a válaszadás alól, de valahogy rajta felháborodtam. Mindig is voltak tulajdonságok, amik jellemzőek voltak a pszichiáterekre, és a választ nem adás beletartozott ebbe; nem is az volt a bajom sokkal inkább az, hogy ezzel is csak azt bizonyította, hogy nekem nem kötelességem megnyílni előtte.
Kérdését figyelmen kívül hagyva, keserű egyben hitetlenkedő mosollyal arcomon, csóváltam fejem, mely csak jobban hangsúlyozta kételkedésemet.
- Tudod; ti pszichiáterek rohadt kétszínűek vagytok!
Lay: - Elmondanád nekem, hogy miért mindig "ti pszichiáterek" vagy "minden pszichológus"-ként hívsz engem? Én Yixing vagyok, és nem Pszichiáter. - forgattam meg a szemeimet. Úgy éreztem, kezdek felháborodni a semmin, ami rossz jel volt. Ha elborult az agyam, mindig előjöttek a régi betegségem tünetei. De ezt soha nem vállaltam fel. Nem akartam, hogy a betegeim megtudják, sokkal jobban átérzem a helyzetüket, mit gondolnák. Ezért is gyűlöltem, ha egy kalap alá vettek a többi pszichológussal. Ami pedig a betegségemet illeti, már rég tünetmentessé vált, és csak nagyon ritkán, mondhatni szökő évente egyszer jelentkezik némi tünettel, de ennyi. Akár "gyógyultnak" is mondhatnám magamat, bár ez nem lenne igaz. Mert egy lelki betegség gyógyíthatatlan.
Kai: - Ha nem akarod, hogy pszichiáterként tekintsek rád, akkor ne viselkedj úgy, mint ők! – válaszoltam, nulla reakcióval felháborodására. Tudtam, hogy valószínűleg egy érzékeny pontra tapintottam, de ha a hozzá hasonló „erkölcsös” orvosok megtehették ugyanezt velem, akkor nekem ehhez miért lenne kevesebb jogom? Biztos sértettem az egóját azzal, hogy általánosítottam, hiszen azt mindenki utálta, főleg az olyan büszke személyek, mint Yixing. Viszont a kétszínűsködést nála sem tűrtem meg, pláne úgy, hogy még tagadni is akarta.
Lay: Felsóhajtottam. Mikor fogom végre megérteni, hogy Ő Kim JongIn, akit nem kezelhetek úgy, mint a többi betegemet?! De akkor mit csinálhatnék vele? Nem erőszakolhatom meg, és tarthatom sakkban azzal, hogy zsarolom. - Akkor mégis hogyan érhetnék el nálad bármit is? - mormogtam, észre sem véve, hogy hangosan is kimondtam gondolataimat. A térdemre könyököltem és tüntetőleg, az ablak felé fordítottam a fejemet, ami már csak azért is volt nevetséges, mert tulajdonképpen nekem lett volna a szerepem kiengesztelni őt, nem fordítva. Mindegy is, ez egy ilyen nap. A fény utat tört magának az elegáns, kissé régimódi ablakkerettel rendelkező üvegen, megvilágítva a szobát. Mindig is lenyűgözött az intézet azon tulajdonsága, hogy az egész régi, barokk stílusban épült, ezzel egy olyan misztikus hangulatot keltve, mintha az ember visszautazott volna a történelemben.
Kai: Már az én szememben is szánalmassá vált a doki; nem értem eddig mások miért nem szánták meg? Mondjuk, erről nem sokat tudhatok, mivel én épp annyira ismerem, mint ebben az intézményben bárki mást. De ez idő alatt valahogy több empátiát ébresztett bennem, mint tizennyolc év alatt senki más. Épp emiatt döntöttem el, hogy választ adok költői kérdésére, amit valószínűleg inkább hangosan gondolkodásnak szánt, mintsem igazi kérdésnek.
- Azt állítod, megértesz engem – meredtem magam elé, szinte már nosztalgikus mosollyal arcomon, de még így is érzékeltem értetlen tekintetét magamon. – Holott ez hazugság – emeltem fel fejem, egyenesen döbbent íriszeibe nézve. – Hogy miért gondolom így, azt betudhatod az általánosításomnak is. A pszichiáterek, és persze a pszichológusok elvárják tőlem, hogy őszinte legyek hozzájuk és beszéljek magamról. De ha én ezt kérem tőlük, csupán szájhúzogatást s kitérő válaszokat kapok cserébe. És még ezután csodálkozol, hogy kétszínűnek tartalak?
Lay: Szavait hallva, kikerekedett szemekkel néztem rá. Akárhogy is, de ezt már egy valamilyen féle megnyílásnak könyvelhettem el irányomban. Elgondolkodtam, hosszasan ízlelve szavait. - Tehát ez lenne a probléma... - állapítottam meg a nyilvánvaló tényt, majd határozottan viszonoztam a szemkontaktust. - Szeretnéd, hogy elmondjam, miért mondtam azt, hogy megértelek? - kérdeztem. Úgy éreztem, benne megbízhatok. Ironikus, hogy ez esetben úgy tűnt, mintha ő lenne a pszichológus, én pedig a beteg. Fura egy felállás és a maga módján egészen helytálló is. Mégis ez tűnt a legjobb megoldásnak. Magyarázat, a magyarázatért.
Kai: Ajánlata egyszerre tűnt diplomatikusnak és infantilisnak is; amolyan szemet szemért elvnek tűnt, persze egy kicsit másfajta értelemben. De olyan gyermekien egyszerűen fogalmazta meg a dolgot, mintha két kisfiú abba egyezett volna bele, hogyha az egyikőjük elmondja a titkát, akkor a másik is el fogja. Szimpla mégis bonyolult műveletet hajtott végre alig pár másodperc alatt, amit eddig még egy orvosomnál sem értem el.
- Nem konkrétan erre gondoltam – vontam meg a vállam. – De kezdésnek talán nem lenne rossz.
Lay: Felsóhajtottam, majd lehunytam a szemeimet pár pillanatra, hogy összeszedjem a még mindig szanaszét heverő gondolataimat. Mikor kellő erőt gyűjtötte múltam feltárásához, szemeim kipattantak, s nosztalgikusan pillantottam ki az ablakon. - Kínában születtem, és éltem le gyerekkorom kritikus időszakát. Apukámmal mindig is nagyon rossz viszonyom volt. Kiskoromban fogalmam sem volt miért, egyszerűen csak, ő utált engem én pedig őt. Anyukámmal viszont nagyon jó kapcsolatot ápoltunk. Én voltam neki a legfontosabb, és ez kölcsönös is volt. Bármit megtettem volna azért, hogy mindig boldogan lássam őt. - ajkaim féloldalas, melankolikus mosolyra húzódtak, ahogy visszagondoltam szeretett szülőmre. Még ennyi év után is úgy tartottam, hogy nem volt nála szebb nő a földön. De mosolyom hírtelen alábbhagyott, s ijesztő ridegség költözött vonásaimba. - Aztán hat éves koromban meghalt, én pedig az apukámmal maradtam. Anyám halálának pontos okát, még most sem tudtam. Aztán furcsamód... Ahogy apámmal kezdtem élni, mintha kicserélték volna. Kedves volt és figyelmes, ezért egy ideig úgy gondoltam, talán anyu helyébe léphet. De hamar rá kellett jönnöm, hogy miért is lett hirtelen olyan kedves velem. - idegesen horkantam fel. - Hogy is fogalmazzak? Apám nagyon... Szabad életet élt és anyukám hiányát gyakran rajtam vezette le, egyre többször és többször. Azt mondta túlságosan is hasonlítok rá, ezért olyan dolgokat művelt velem, amiket még a saját szeretőmmel sem tennék meg, nemhogy a fiammal. Az elméje belebetegedett az édesanyám miatt keletkezett hiányba. Eközben persze végig azt hittem, hogy minden szülő így bánik a gyerekével, és hogy velem van a baj, hogy abnormálisnak érzem a helyzetet. Aztán... Mire tizenkét éves lettem, teljesen megbizonyosodtam róla, hogy amit apám tesz undorító, megalázó, és velejéig romlott. Egyre többet szöktem el otthonról, ittam, drogoztam, testi örömöket kerestem, hogy elfeledhessem azt, amit apám nap mint nap tett velem. Tizenhat éves lehettem mikor kórházba kerültem emiatt. - ennél a résznél keserűen felnevettem. - Gyűlöltem az összes orvost és pszichiátert akik azt gondolták, segíteni tudnak rajtam, mert én már elkönyveltem magamat gyógyíthatatlannak. Utáltam, hogy egyszerű emberi dolgok, olyan reakciókat váltottak ki belőlem, mint például egy merevedés. Az intézményben is rendszeresen fektettem meg embereket, a végére már az sem számított, hogy fiú e vagy lány, hogy ki ő, hogy hány éves. Míg nem, egy olyan pszichiátert kaptam, aki gyökerestől megváltoztatta az életemet. Hamarosan visszatérhettem a normális élethez, egyetemre járhattam, és ide költöztem Koreába. Azóta is rendben működik minden, a betegségem csak nyomokban lappang bennem.
Kai: Meglepő volt a számomra, hogy mennyire könnyen beszélt ezekről, a dolgokról. Szavai alapján nem lehetett valami egyszerű olyan apával élni, aki molesztálta; de melyik normális ember tud egy ilyet elmesélni, egy konkrétan vadidegen gyereknek? Ez nekem túl abszurdnak hatott; nem tudtam hinni neki. Azt elhittem, hogy mindez megtörtént vele, de azt nem, hogy tünetmentes lett. Egy ilyenből nem lehet kigyógyulni, pláne nem úgy, hogy ennyire lazán tudjon beszélni. Azt meg tuti nem fogom benyelni, hogy csak azért mesélt nekem erről, hogy én is ugyanezt tegyem. Nincs olyan orvos, aki ennyire elkötelezett lenne; ezt még Yixingből sem néztem ki.
Kiszáradt ajkaimat megnyalva, hajoltam közelebb a dokihoz, kinek íriszeiben valami reményfélét fedeztem fel. Túl ártatlan volt, azaz ember; a karakteres vonások meghatározták jellemét is, még ha nem is tudott róla. Naiv, segíteni vágyó mégis tehetetlen személy, kinek a hozzám hasonlók csupán szánalomból nyíltak meg. A kérdés az; Erősítsem a csoportot, vagy alkossam meg a kivételeket?
Talán túlságosan is a közelében voltam, ugyanis még az egyre hevesebben verő szívét is hallottam; ahogy szaporábban vette a levegőt, ahogy kíváncsi tekintetével engem fürkészett, mint valami kamaszkislány.
- Belátom, hogy tévedtem veled kapcsolatban – pislogtam fel rá, figyelve arcának minden egyes kecses rezdülését, amely egyre gyakoribbá vált, ahogy közeledtem felé. – Elismerem, hogy nem vagy olyan, mint a többi pszichodoki, akik csak a maximalista énjük kedvéért foglalkoznak a betegekkel. Sajnálatra méltó a múltad, és az is mit ki nem kellett állnod, ha jól számoltam, több mint tíz évig. És bevallom, hogy tévedtem azzal kapcsolatban is, hogy nem értenél meg – folytattam eszmefuttatásom, melyre jobban összerezdült, mint hideg téli napom egy fa leggyengébb ága. – Hiszen most már biztosan tudom, hogy képtelen lennél átérezni a helyzetem így, hogy már ismerem a tiédet. Azt elismerem, hogy hasonló pszichológia sokkon estünk át, de te az áldozat szerepébe csöppentél, míg én nem... – Beszéd közben éreztem tüdejében rekedt levegőjét, így nem csökkentettem tovább a köztünk lévő távolságot. – Nem vagyunk egyformák, Yixing. Kifejezetten ellentétekként működünk, épp ezért nem várom el, hogy valaha is megértsd a tetteimnek a miértjét. És nagyon remélem, hogy nem hiszed azt, hogy olyan könnyen fogok beszélni magamról, mint ahogy te tetted. Annyit meg tudok ígérni, hogy nem fogok teljesen elzárkózni, már csak azért sem, mert te hajlandó voltál arra, amit eddig senkitől sem kaptam. És talán ezért érzem kötelességnek, hogy elmondjam; ne próbálj megfejteni, mert nem fog sikerülni. Eddig tíz hozzád hasonló orvost kergettem az őrületbe, és nem szeretném, ha te is köztük lennél, mert ahhoz túl rendes embernek tűnsz. Ezt veheted figyelmeztetésnek, vagy elkönyvelheted gyerekes baromságnak, ez már teljesen lényegtelen.
Lay: Ahogy hangját hallgattam, és eljutott tudatomig, amit mondott megremegtem. Tudtam, hogy két teljesen különböző problémával nézünk szembe, illetve én csak néztem, de valahol mégis ugyanaz volt a lényeg. Reszelve vettem a levegőt, ahogy közelebb hajolt, egyre gyorsabban dobogott a szívem, és libabőrös lettem. JongIn olyan dolgokat váltott ki belőlem a puszta jelenlétével, amit még MinJi sem tudott. Álltam a tekintetét, ami olyan volt, mintha belelátott volna a fejembe. Hát hadd lásson, nincs már több titkolni valóm. Úgy gondoltam, talán egy orvos-páciens kapcsolata, viszonya, vagy nevezzük akárminek, az egyik legbizalmasabb kötelék két ember között, persze ha azok kölcsönösen nyílnak meg egymás előtt. S ez a kapcsolat olybá tűnt, hogy bár lassan bontogatva szárnyait, de apránként életre kel köztünk. Ám jelen pillanatban semmire sem tudtam gondolni, csak arra, amiket mondott nekem. Lassan bólintottam. - Rendben van, köszönöm, hogy ezt elmondtad. De olyannak nézel, aki fel fogja adni a dolgot? - megráztam a fejem. - Lehet, hogy ez mazochizmus, de akkor sem fogom feladni és segítek rajtad akármit is kell tennem érte. Lehet, hogy most azt gondolod, hogy az orvosi naivitásom beszél belőlem és talán igazad is, van, de akkor sem hagyom annyiban a dolgot. Tartozok ennyivel annak a személynek, aki ugyanígy igyekezett nálam, mikor én voltam a beteg.
Kai: Túl önzetlen, túl naiv, de mindenek előtt túlságosan kitartó; ez volt Zhang Yixing, aki ezek szerint vagy nem vett kellőképpen komolyan, vagy egyszerűen csak tényleg hülye volt. Ahogy megemésztettem szavait, szívem szerint felnevettem volna, de ahhoz túlságosan is őszintén hatott mindaz, amit kiejtett vékony ajkain.
- Ha neki tartozol, miért rajtam akarsz segíteni? – kérdeztem, talán túlságosan költőien, hisz választ nem kaptam. Lehet túlságosan ledöbbentettem? – Miért nem elégíted ki a saját igényeidet mielőtt másokéval, kezdesz foglalkozni? – suttogtam ajkaira, mikor már csupán néhány centi választott el minket egymástól. Be kellett ismernem, Yixing egy gyönyörű férfi volt; csontos arc karakteres vonásokkal, melyeket szemei csillogása ízesített; pontosan ez tette őt kívánatossá: Az íz, ami belőle sugárzott.
Lay: Túl közel volt. Vészesen közel, de én még is kifejezéstelen arccal álltam tekintetét, légzése csiklandozta a bőröm, ahogy kifújta a levegőt. A kérdését emésztgettem, amire még magam sem igazán tudtam a választ. - Hogy miért... - ismételtem meg, s az utolsó pillanatban kissé oldalra döntöttem a fejem. - Mert talán olyan kiváló orvossá szeretnék válni, mint amilyen ő volt. - adtam meg a választ teljes őszinteséggel, majd a padlót kezdtem fixírozni. Egyáltalán miért rólam beszélünk, ha a kölyök problémáival kéne foglalkoznunk? Hamar rá kellett ébrednem, hogy JongIn értett az emberek manipulálásához, és remekül tudta terelni a témát. Biztos gyakran volt erre a képességére szüksége.
Kai: Válaszát hallva már nem tudtam visszatartani halk kuncogásomat, egyszerűen, muszáj volt kieresztenem magamból.
- Tudhattam volna – mosolyodtam el féloldalasan, de továbbra sem mozdultam. Normál esetben már rég megkíméltem volna közelségemtől, viszont Yixing más volt és mivel annak is titulálta magát, ezért kíváncsivá tett, hogy vajon meddig bírja. Így tartottam azt a néhány centit kettőnk között, de távolabb nem voltam hajlandó menni. Figyeltem az arcát, arra várva, hogy megrezdüljön, hogy ismét láthassam zavarában; egyszerűen csak nézni akartam Őt. – De ugye tudod, hogy ez nem rendes válasz?
Lay: Idegesen néztem vissza szemeibe. - Mert amilyen válaszokat te adsz, azok kurvára helytállóak igaz?! - kérdeztem, és csak most realizáltam, hogy milyen helyzetben is vagyok. A kölyök formás ajkai pár centire voltak az enyémtől, és tekintetem akaratlanul is odavezettem. Nem Yixing, nem csókolhatod meg. Nem, mert van barátnőd, akit nem bánthatsz meg, ráadásul JongIn a beteged! Meg ne merészeld próbálni! Ám hiába utasítgattam magamat, az ellenállásom sokkal gyengébb volt az akaratomnál. Mégsem zárta
m be kettőnk között azt a gombostűnyi távolságot, mert tudtam, erre megy ki a játék, amit JongIn űzött velem. És akármennyire is szenvedtem ettől, nem voltam hajlandó neki megadni ezt az örömöt. Meg bevallom, kissé tartottam is a dologtól, bár az efféle veszélyek, soha nem okoztak gondot. Ha akarnám, így is úgy is megcsókolnám. És jelenpillanatban akarom is, de azzal konkrétan öngólt rúgnék, és Zhang Yixing nem fog öngólt rúgni egy kölyök kedvéért.
Kai: Széles mosollyal arcomon nevettem fel, ahogy ingerült felkiáltását hallgattam, mégsem vettettem hátra fejem, hanem tartottam az eddig megszabott távolságot. Élvezettel töltött el, hogy ilyen közel van hozzám, és hogy talán pont ezért tudtam felidegesíteni. Lehetséges lenne az, hogy eddig csak azért nem lökött el magától a picsába, mert...? Áh, biztosan nem. Yixing ahhoz túl erkölcsösnek és józangondolkodásúnak tűnt, hogy belemenjen egy hozzám hasonló srác játékába. Bár megmondom őszintén; nem lenne ellenemre.
- Én nem ezt mondtam. De ha úgy gondolod nem vagy olyan, mint én, akkor miért nem bizonyítod be?
