10. rész

Lay: Mikor reggel nyitogatni kezdtem a szemeimet, a nappali ablakán beszűrődő éles fény keltett fel legszebb álmaimból. Az ablak nyitva volt, így kellemes szellő, és a kertekben nyíló liliom illata elárasztotta a helyiséget. Nehezen vettem rá magam arra, hogy felkeljek, de amikor a velem szemben lévő faliórára néztem, megállt bennem az ütő. Dél múlt. Fogalmam sincs, hogy hogyan aludhattam át így a fél napot. Megkordult a gyomrom, ami rossz előjelnek bizonyult. Rohadt éhes voltam, és egy csomó dolgom van mára. Oké, nem kell most benéznem az intézetbe, de Kai-nak meg kellene tartanom a mai kezelését, azután meg bemutatni őt a tanárának… AKI FÉL HÁROMRA JÖN IDE! A faszomat már, most nagyon leszophatnád magad Zhang Yixing baszd meg! Így hogy fogok elkészülni?! Oké csigavér… Rendelek valami kaját, azt elrakom, megtartom az egy órát Kai-nak, aztán megkajálok és felkészülünk a tanár fogadására. Este pedig elmegyünk valamerre. Oké, legyen így. Sóhajtva kászálódtam fel, és elővéve a telefonomat, már rendeltem is a helyi Hatori Bistro étteremből, mert most valami japán étel esne a legjobban. Miután ezt elintéztem, rendbe raktam a garnitúrát, amit az éjszaka széttúrtam, majd a szobám ajtajához érve bekopogtattam. Csak reméltem, hogy ő már ébren van.

Kai: Olyan hajnali három óra felé keveredtem haza az éjszaka, egészen elalvásom pillanatáig abban reménykedve, hogy nem ébresztettem fel Yixinget. S ahogy az ágyában elfeküdtem, csupán Chanyeolra bírtam gondolni, és mindarra, amit aznap éjjel műveltünk. Ugyanis a csók után, régi barátom mindenképpen beszélni akart, amit én szívem szerint elkerültem volna… Olyanokat mondott, amiktől még egy magamfajta, együttérzést nem ismerő ember is zavarba jön. Nem akartam hinni a szavainak, amik mind ugyanazt mondták; szeret. Konkrétan nem ejtette ki a megfelelő mondatot, de érzései, csókja s gyerekkori emlékei alapján csupán erre tudtam következtetni; úgy hittem, Park Chanyeol, akibe ki tudja hány évig szerelmes voltam, most közli velem, hogy az érzéseimet végig viszonozta. Normál esetben már a nyakába borulva sírnék, hogy legyünk együtt és soha többé ne váljunk el egymástól, de az akkori életemet korán sem lehetett normálisnak nevezni. Nem a betegségre gondoltam, hiszen azokat Yeol mellett képes lettem volna szabályozni; itt Yixingről volt szó. A jelenléte különös érzelmeket váltott ki belőlem, olyanokat, amiket még Chanyeolnál sem tapasztaltam az elmúlt években. Emiatt nem tudtam semmi biztosat mondani a fiúnak előző éjszaka, hiszen ha vele maradok, azzal azt érezném, hogy megcsalom Yixinget. Ezt tenném?

 Kilenckor ébredtem, de nem volt merszem, orvosom szeme elé kerülni, továbbra is félve attól, hogy talán észrevette éjszaka tett sétámat. Így órákra szobájába ragadva pislogtam ki fejemből, akár egy szellemileg gyenge kisgyerek. Aztán, olyan dél körül, kopogást hallottam az ajtón.

Lay: - Jó reggelt! Hogy aludtál? - kérdeztem, beljebb lépve a szobába egy ezer wattos mosollyal az arcomon, amit ő egészen kicsit viszonzott is. Valami nem stimmelt azzal a gesztussal, de inkább nem foglalkoztam vele. Biztos csak fáradt volt. Az ablakhoz lépve kinyitottam azt, hogy egy kicsit kiszellőztessem a szobát. - Egy kicsit elaludtam… - nevettem zavartan fel, megállva az ágy előtt a tarkómat vakargatva. - Éppen ezért ne haragudj, de nagyon sietned kellene az öltözéssel meg ilyenekkel, mert ma még meg kellene tartanom neked egy kezelést, nem mellesleg a magántanárod is ma érkezik. Nem, nem úszod meg tanulás nélkül. - mondtam. Kínos csend. Basszus, ezt remekül elcsesztem. És neked van doktorid Zhang Yixing? A pofám leszakad magamtól. - Akkor én most… A nappaliban várlak. Kérlek siess! - mondtam, azzal kisétáltam a szobából, és neki álltam kávét főzni. A kaja a vártnál hamarabb érkezett, így kénytelen voltam berakni a hűtőbe. Fasza. Az utánmelegített ételek már nem is olyan jók. Mindegy is, ezt most megérdemeltem.

Kai: Semmi kedvem nem volt Yixinggel beszélgetni, sem akkor reggel, sem a kezelésen. A magántanárom meg egyenesen elmehetett a búspicsába, mert annyira nem tudott érdekelni, mint például az, hogy mi folyik a szomszédos országokban. Hová lett azaz énem? Mi lett azzal a sráccal, aki egykor szart mindenre és csak létezett? Hova lett az igazi Kim Jongin? Szerelem, kavarodás és felesleges érzelmek nélkül egész jól megvoltam, ezzel a körülöttem forgó szarsággal együtt. De a sorsom már akkor meg volt pecsételve, amikor Chanyeolt megismertem, s mikor Yixinggel lefeküdtem. Két végzetes hiba, egyetlen emberi életben; lehetséges ez?

 Mihelyst Yixing elhagyta a szobát, szó nélkül öltözni kezdtem. Nem zuhanyoztam le, vagy mostam fogat, hiszen ezek a hétköznapi tevékenységek messze álltak a felfordult elmémtől. Más voltam, mint a többi létező ember… Én a fájdalmat szerettem és a káoszt, nem a megszokott nyugodt életet. Az túl… Hogy is mondjam? Unalmas volt.

Lay: Egész végig az órámat bambultam, és doboltam a lábammal, ugyanis az idő kurvára szorított, és JongIn Őfelsége a francért sem volt hajlandó letolni a formás kis seggét a nappaliba. Remek. Ma úgy tűnt nincs valami jó kedve, ami rosszat sejtetett. Az a baj, hogy így is eléggé ideges voltam, hogy ilyen figyelmetlenül elaludtam, és ha még pluszban Kai is makacskodni fog, nem ígérhetem meg, hogy nem ölök meg valakit. Aki lehet, hogy a magántanár lenne, és az jelen esetben nem éppen lenne szerencsés. Hosszú éveknek tűnő percek után végre lekászálódott a Kölyök, olyan ábrázattal, mint akit hatszor dobtak be a centrifugába. Mi baja lehet.

- Minden rendben? - kérdeztem gyanakvón, mégis finoman puhatolózva. A franc is látta, hogy kurvára nincs vele minden rendben, de gratulálok Zhang Yixing, így kell még jobban elbaszni valakinek a hangulatát. - Úgy gondoltam a mai kezelést kezdhetnénk valami enyhébb téma boncolgatásával, mondjuk… Mesélj, milyen volt még iskolába járni? - hát ez igen kedves Dr. Zhang Yixing. Enyhébb téma, hát persze. A hangom határozottan csengett, de mégis megpróbáltam barátságos stílust felvenni, és elrejteni az idegességemet.

Kai: Tény és való, hogy annyi kedvem volt csak az iskoláról beszélni, mint Yixingnek a belpolitikáról, de nem láttam értelmét annak, hogy eme egyszerű kérdésre, ne tudnék normálisan válaszolni.

- Annak ellenére, hogy egy pszichopata vagyok, azért az alapvető gyermeki tulajdonságok belőlem sem vesztek ki, így őszintén mondhatom, hogy gyűlöltem iskolába járni, és ha tehetném, visszamennék az időbe és minden egyes osztálytársam fejét, addig verném a falba, amíg kegyelemért nem kezdenek könyörögni. – Válaszommal megrémítettem orvosamat, hiszen láttam a félelemmel teli megdöbbenést arcán, amit eddig mindenkién láttam, akinek valaha meséltem az iskolai éveimről. Tény, hogy nem voltam akkor épp valami jó hangulatban, de az iskolára, és gennyes tetű osztálytársaimra a visszaemlékezés nem segített mindezen.

Lay: Kínos csend. Nem a válaszán döbbentem meg annyira, ugyan, több tucat elmebeteggel volt már dolgom, sokkal inkább az aggasztott, hogy valami miatt nagyon feszültnek tűnt. Éreztem, ahogy vibrál körülötte a levegő, és habár a testbeszéde nem, de a szemei mindent elárultak. Csak tudnám, min húzta fel az agyát… Olyan, mint egy nő a menstruációs időszak alatt… Mindegy is. Nagyot sóhajtottam, valamit ki kell találnom, hogy lenyugodjon.

- Kai, szeretném, ha ma te mondanád meg, hogy miről beszélgessünk… És nincs a "semmiről" a lehetőségeid között! - előztem meg nyilvánvaló válaszát. Láttam rajta, hogy gondolkodik. Gondoltam, ezzel a módszerrel megtudhatok róla pár dolgot, ami nem csak a kezelésnek, de a kapcsolatunknak is jót tehet… Például, miket szeret. Visszahúzódó srác, biztosan nem egy bulizós típus de akkor vajon… Mivel üti el a szabadidejét? Rá kell hangolódnom a gondolatmenetére, ha hatásos módszert szeretnék kifejleszteni a számára. Ez viszont csak úgy megy, ha valamennyire belátást nyújt az elméjébe.

Kai: Semmi kedvem nem volt beszélgetni, témát felhozni meg eleve nem is akartam, hiszen a bájcsevegés, vagy a magamról mesélés, nem tartozott az erősségeim közé. Yixing mégis arra kényszeríttet, hogy mondjak valamit, és ezt az alkalmat kihasználva, talán lehetőségem nyílik egy kicsit jobban megismerni őt, hogy a későbbiekben könnyebb legyen a kijátszása… Undorító vagyok, tudom, de mindent tudnom kell róla, különben nem úszom meg épp bőrrel ezt az életet, s ebben, száz százalékban biztos lehetek.

- Rendben, akkor ez esetben válaszolj néhány kérdésemre, kérlek – kezdtem bele sóhajtva, még gyorsan kinyögve mit akarok tőle, mielőtt ellenkezhetett volna. – Mi a faszt akarsz tőlem?

Lay: Hogy azt hittem-e, hogy ezek után könnyebben fog menni a szóváltás közöttünk? Hogy talán végre megnyílik? Nos, igen. Zhang Yixing, te idióta naiv állat. Hogy a faszba gondolhattad ezt? Ő Kim JongIn. Kim JongIn, aki a kezdetektől fogva csak egy újabb pszichiáterként tekintett rád, egy újabb névre a listáján, egy újabb személyre, akit kijátszhat. Ez az ember, BETEG. Akármennyire is szeretnéd az ellenkezőjét, nem beszélhetsz vele úgy, mint például MinJi-vel. Hogyan szaladhatott el velem így a ló? Éreztem a komolyságot, a ridegséget és a tartózkodást a hangjában. Libabőrös lettem a hangjától, ami úgy csikarta végig az agyamat belül ezzel a kérdéssel, mint amikor egy kést húznak végig egy porcelán felületen. Nem volt más választásom. Nem adhattam a megértő "barátot", ha ő nem ért ezzel egyet. Lépnem kellett. Olyan volt az egész, mintha én lennék a kezelt és ő a kezelő. Valahogy most átéreztem a helyzetét, hogy miért nem akart válaszolni, ha csak egy egészen minimális mennyiségben is.

- Őszinte választ vársz, vagy azt mondjam, amit hallani akarsz? - feleltem, ajkamat beharapva, ugyanolyan rideg maszkot felvéve, amit ő is viselt. Szembesítettem a saját fegyverével. Csak egy nagy különbség volt. Neki ez nem jelentett gondot a maszk alatt sem, de nekem ez kibaszottul fájt…

Kai: - Elegem van abból, hogy folyamatosan azt hallom, amit hallani akarok – suttogtam feszülten pislogva az előttem ülő férfira, egyáltalán nem törődve az ő érzéseivel. Biztos voltam abban, hogy Yixingnek nem esett jól ez a beszélgetéskezdésnek nevezett valami, de aznap túlságosan ki voltam borulva ahhoz, hogy ezzel foglalkozni tudjak. Tényleg mindig azt hallottam, amit akartam; előző este Chanyeol bevallotta, hogy szeret… Erre a vallomásra vágytam már azóta, hogy tudom mit jelent a szerelem. Mégsem tudtam örülni neki, hiszen ott volt előtte Yixing… Az orvosom, akire akkor mindennél nagyobb szükségem volt, de nem arra a célra, mint amire ő hívatott. A szubjektív véleményét akartam hallani, az érzéseit, a tetteinek okát; minden olyat, ami igaz és nem csak engem nyugtató. – Kérlek Yixing, csak most ne finomkodj velem!

Lay: A légzésem felgyorsult, körmeimmel tenyerembe vájtam, ahogy összeszorítottam az ökleimet. Választanom kellett az őszinteség és az érthető hazugság között. Ha elmondanám az igazat, azzal neki is meg nekem is ártanék. Ha hazudok, átverem őt, és ellenszegülök a kérésének, ezzel újabb sebeket ejtve rajta. Mégis olybá tűnt, ez a könnyebb út. De vajon ez a helyes is? Mit tett volna az orvosom az én helyemben? Mit választott volna? Segítséget akartam, gyáva módon kibújni a válaszadás alól, elrejtőzni a saját mumusom elől. De nem tehettem ezt. Itt álltam, két elágazás előtt, de mindegyik végén ugyanaz várt: Elveszítem Kai-t. Ha pedig amúgy is elveszítem, miért ne legyek vele őszinte? Ugyanakkor, valami azt súgja, ne tegyem. Percekig néma csönd volt, az agyam kattogott, s az idegeim pattanásig feszültek. Reszelve fújtam ki a levegőt, még mielőtt választ adhattam volna a kérdésre.

- Az orvosod vagyok, JongIn… Nem érezhetek irántad semmit. - magam is meglepődtem, hogy a hangom mennyire kimért, és határozott… Hogy mennyire távolságtartó. Mintha nem is én mondanám, mintha szám önálló életre kelt volna. – Ennek ellenére… Szeretlek.

9. rész

Lay: Kai ajkaira hajolva, ismét valamiféle köd telepedett a szemeimre. A csók kezdett vadabb lenni, egyre tüzesebb, én pedig nem bírva magammal feneke alá nyúlva felkaptam, és felültettem a pultra. Nyelvem hegyével végigszántottam kulcscsontján. A bőrének íze régi ismerősként volt bennem elkönyvelve. Mintha már régóta egymásé lettünk volna Kai-al, pedig ez a birtokos jelző, még most sem mondható valósnak. Pólója alá simítottam, amikor egyszer csak futni kezdett a víz, én pedig kelletlenül léptem el tőle, hogy elzárjam a gázt, és hagyjam tovább tevékenykedni JongIn-t, amikor váratlanul megszólalt a mobilom. Az intézet igazgatója keresett... Egy rendkívüli dologgal kapcsolatban.

Kai: Megmosolyogtatott, hogy Yixing arcán a csalódást fedeztem fel, mikor a minket megszakító kifutó vízre terelte figyelmét az orvosom. És mivel ez nem csak a csókunk végével, hanem a főzésem folytatásával is egyet jelentett, így míg Yixing telefonált és folytattam az étel készítését. Viszont fél szemmel, mindig a készüléken beszélőre sandítottam; és rohadtul nem tetszett a látványa.

Lay: Mikor bontottam a vonalat, zaklatottan kezdtem fel-alá járkálni a lakásban, összeszedve a cuccaimat, többek között a fekete bőrdzsekimet, a kocsikulcsomat, és néhány fontosabb iratot. Hiába volt már "kora-este", sürgős eset miatt hívtak, ami nem várhatott. Nem akartam itt hagyni Kai-t, főleg azok után, hogy direkt főzött nekem, de a munka szólított és én nem mondhattam nemet. És jelen esetben több embernek ártanék, ha elhalasztanám az ügyet.

Kai: Nem mondanám, hogy nagyon bántott, amiért Yixingnek el kellett mennie, hiszen nem voltam már gyerek, fel tudtam fogni, hogy melóznia kell. Bár nem mondta, egyszerűen csak ránéztem és tisztában voltam vele, hogy munka ügy miatt, hagy engem faképnél. Különben valószínűleg nem tenné.

 Mikor már összeszedte minden holmiját, és készült volna kimenni a bejárati ajtón, én mindenféle kertelés nélkül rántottam vissza, és ajándékoztam meg egy hosszú, szenvedélyes csókkal.

- A vacsora mellett, ez is várni fog – kacsintottam, mintha valami kielégületlen háziasszony lettem volna.

Lay: Na nem, ezzel Kai csak azt éri el, hogy csak még jobban nincs kedvem itt hagyni a segg… Úgy értem a sült garnélával. Azonban aggasztott a tény, amit az igazgató megosztott velem. Szélsebesen viharoztam be az intézetbe, onnan pedig rögtön az alaksorba, az "elszigetelt osztály"-ra mentem. Nem sokszor volt itt feladatom, az esetek 80 százalékában egyik páciensem sem szorult elszigetelésre, hiába volt egy-egy eset eléggé morbid. Az elszigetelt osztályon csak néhány szoba volt, azok is ki voltak bélelve gumival. Hát igen, az itt lévőkön már nem igazán lehetett segíteni. A 3-as szobához érve benyitottam, és azonnal megláttam az ördögi arcú lányt, karján a hatalmas "SPP" karpereccel, ami egy angol mozaikszó volt, jelentése "speciális személyiségi zavar".

Kai: Ahogy egyedül lézengtem Yixing lakásában, szívem szerint elrohantam volna. A tudat, hogy nála voltam, valamiért menekülési vággyal töltött el, aminek ellen akartam állni, de ez lehetetlennek tűnt.

 A vacsora teljesen kész állapotban díszelgett az asztalon, csak arra várva, hogy valaki végre megegye. Olykor én is csak erre vágytam; kebelezzen be a másik személyiségem, hogy aztán eggyé válhassunk; mindig érdekelt, mi van, ha nem létezem. Tudásra szomjazva lépkedtem a lakásban, bejárva szinte minden egyes négyzetméterét; levegőre volt szükségem, valami olyanra, amit eddig még sosem szívtam.

 Beszélni akartam valakivel. Pontosabb el akartam beszélgetni Vele; olyan réginek tűnt hangja, ahogy mozdulatai és nevetése is, melyet mindig magam mellett akartam tudni. Talán helytelenül cselekedtem, mikor tárcsázni kezdtem a telefonszámát.

Lay: A lány nem csinált semmit. Csak üveges tekintettel nézett előre, kerülve minden szemkontaktust. Az igazgatóúr tartózkodott csak rajtam kívül a szobában, na meg a lánynak a bátyja. Sajnáltam a srácot, nem lehetett több húsznál, s mégis, a tekintete olyan mennyiségű fájdalmat és aggodalmat tükrözött, amit nem sűrűn látni egy vele egykorú embernél.

- Mikor kezdődtek a rohamok? - fordultam a sráchoz.

- Két hete... - válaszolt élettelen hangon, amitől elszorult a torkom.

- Pontosan hogyan történt?

- Egyetemről mentem haza, vittem némi kaját a szüleimnek... Mikor aztán hazaértem, Yuna ott térdelt az anyánk teste felett, és... A karját... Hogy is fogalmazzak... Megette.

Kai: Kicsengett. Minden egyes sípszó, egy másodpercet vett el az életemből, ahogy annak rendbe hozásából is. Csak hallani akartam őt úgy, mint régen; komolyan sokat kértem volna? Egy haldokló lelkületű, megkeseredett személyként kellett élnem, aki csak arra vágyott, hogy halhassa annak az embernek a hangját, aki mindig fel tudta vidítani.

- Igen? – csendült fel a mély orgánum a vonal másik végén, ezzel egyfajta reményt belém sugározva. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, s már pusztán ennyiből ki tudta találni, ki vagyok. – Kai?

- Yeol... – suttogtam, szinte érthetetlenül.

Lay: Kannibalizmus. Ritka pszichológiai eset az ilyen, és nehéz kezelni is. Mondhatni esélytelen. És mégis itt volt az élő példa arra, hogy van ilyen extrém eset, és az egyetlen élő rokona, még harcolt a gyógyulásáért.

- Miért nem hoztad be előbb? - tettem fel a kérdést.

- Mert bíztam benne, hogy ez csak egy véletlen vagy egy csúnya baleset volt. Yuna soha nem tett volna normális esetben ilyet... Normális esetben. De... Mintha ez a lány már nem is ő lenne. Mi válthatta ki ezt doktor úr?

Kai: A másodpercekig tartó némaság egyenesen megfullasztott; tudni akartam mire gondolt, mi miatt nem szólalt meg. Talán megijesztettem volna? Esetleg rosszkor zavartam? Az is megfordult a fejemben, hogy hallani sem akart rólam, de akkor az intézetben miért lett volna olyan kedves? Mondjuk, mert beteg vagyok, és egy beteg emberrel mindenki illedelmes. De Yeol mindig úgy viselkedett velem, mintha minden rendben lett volna, holott mindketten tudtuk, hogy egy reménytelen esettel állunk szemben. Chanyeol akkor, mikor velem beszélt, én meg mikor a tükörbe néztem.

- Kai, tényleg te vagy az? – ütötte meg fülemet simogató mély orgánuma, csodálkozó hangnemet formálva. – Te meg hogy...?

- Zavarlak? – szakítottam félbe, olyan reménységgel tekintetemben, mintha életeket tudott volna megmenteni csupán egyetlen válaszával.

- Te sosem. De szabad neked telefonálnod egyáltalán? – aggodalmaskodott. Tipikus Chanyeol...

- Nem tudom, és nem is igazán érdekel.

- Hol vagy jelenleg?

- Az orvosomnál – válaszoltam reflexből, majd hirtelen Yixing arca jelent meg előttem. Tényleg csupán az orvosom lenne?

Lay: Ahogy a fiú feltette a kérdést, végignéztem a lányon.

- Milyen kapcsolata volt a szüleitekkel? - tettem fel a kérdést, mire láttam, hogy a fiú elgondolkodik.

- Az utóbbi időben elég rossz. Yuna-nak volt valami problémája az iskolában... - ráncolta a homlokát. - Nem tudom, hogy mi, nekem erről soha nem beszélt. Csak abban vagyok biztos, hogy anyuék nem igazán vették komolyan és ebből sok veszekedés volt. Talán akkor romlott meg a kapcsolatuk.

- És nem tudnánk néhány osztálytársával kapcsolatba lépni? - kérdeztem rögtön, ahogy végighallgattam a történetét.

- De. Ez segíteni fog? - csillant fel a fiú szeme, a remény keserédes fogalmával. Nemet akartam mondani, hiszen nekem ott volt még JongIn is, vele kellett foglalkoznom, és egy ilyen eset felemésztette volna az időm nagy részét. De ahogy a srác szemeibe néztem, egyszerűen megszakadt a szívem. Egy esélyt mindenki megérdemel.

- Rendben. - feleltem. - Majd kitalálunk valamit.

Kai: - Az orvosodnál? – döbbent meg egy pillanatra, majd kisebb némaság után, újabb kérdéssel állt elő. – Most akkor kezelésen tartózkodsz, csak elszedted a dokid mobilját, vagy házi őrizetbe vettek?

- Kicsit mindkettő – vontam vállat, miközben elképzeltem a magas fiút. Biztos voltam benne, hogy szemöldök ráncolva csóválta fejét, teljesen értetlenül, ahogy az, szokása volt. – Jelenleg a pszichiáterem házában vagyok, de ő nincs itt; vissza kellett mennie az intézetbe.

- Ki is az orvosod?

- Dr. Zhang Yixing – feleltem gondolkodás nélkül, talán túlságosan is gyorsan.

- Akkor már értem miért kellett olyan sürgősen elmennie – Nem láttam ugyan Chanyeolt, de keserédes hangjából ítélve biztos voltam benne, hogy savanyú mosoly húzódott végig gyermeki arcán.

- Tudod, mi folyik az intézetben? – léptem át az infantilis kíváncsiság vékony határát.

- Ott dolgozom, és hallok egy s mást. De ezeket, az információkat nem adhatom ki külsős személyeknek.

- Külsős személyek, mi? – horkantam fel gúnyosan. Chanyeol mindig is szépen tudta megnevezni a „nem ott dolgozót” és a „beteget”, anélkül, hogy ezzel bárkit is felzaklatott volna.

- Te Jongin: Hiányzol!

Lay: Megbeszéltünk pár dolgot, elintéztük a papírmunkát, és indulhattam is haza. Jövő hétre tudnak elintézni egy találkozót Yuna osztálytársaival, amit az igazgató úr intézett, így nekem egyelőre nem volt feladatom. Beülve a kocsiba haza indultam. Nagy volt a forgalom, és nem egyszer dugóba is keveredtem, ami kellőképpen fel is idegesített. Feszülten fújtam ki a levegőt, mikor félreálltam egy nagyobb kifőzde parkolójába, hogy vigyek haza némi kaját, engesztelésképpen. Nem tudtam, hogy miket szerethet, így a saját ízlésem alapján választottam ki az ételeket, amiket elcsomagoltattam, s nem kevesebb, fél óra múlva végre haza is értem. Fáradtan estem be az ajtón. - Ne haragudj, hogy ilyen kései vagyok ma. - mondtam, miközben bevonultam a konyhába. - Hoztam kaját, kérsz?

Kai: - T-te is hiányzol – motyogtam a kagylóba, ahogy eljutott tudatomig az, amit Chanyeol mondott. Éveken keresztül vágytam ezekre, a szavakra, akármilyen formában; és pont a legzavarosabb időszakomban kaptam meg őket, kicsomagolt állapotban tálalva.

- Mondd Kai; tudnánk valamikor találkozni?

 Kérdésére teljesen ledermedtem. A szívem hevesen zakatolt, a légzésem teljesen elállt; nem attól, amit konkrétan kérdezett. Sokkal inkább attól, hogy mi fog történni a válaszom után.

- Házi őrizetben vagyok, fogalmam sincs, mikor tudnék kijutni innen és amúgy… – Meg akartam mondani Yeolnak, hogy van valakim, de az ajtó zöreje teljesen félbeszakított. Yixing hazajött. – Megjött az orvosom. Mennem…

- Ma éjjel a főtéri parknál foglak várni; éjfél után ott találkozunk! – azzal letette.

Lay: - Kai? Minden oké? - mentem be a nappaliba miután nem kaptam választ a kérdésemre, mire egy zavart tekintetű JongIn-nal találtam szembe magamat. Megkönnyebbültem, de az arca... Olyan furcsa volt. - Hé, valami baj van? - léptem oda hozzá a hátára simítva tenyeremet. Nem akartam, hogy bármi probléma legyen vele, az hiányzott jelenleg a legkevésbé. Nem tudom mi van velem, kezdtem úgy érezni, hogy megtaláltam a választ a kérdésemre. Képes lennék MinJi-vel is szakítani miatta, mert már most úgy éreztem, hogy ő sokkal többet jelentene nekem úgy, mint a lány. Ötletem sincs miért, és még nem terveztem ezt Kai-al is megosztani. Majd ha eljön a megfelelő alkalom, elmondom neki. Addig még én is tisztázom magamban a dolgokat és... Szakítok MinJi-vel is.

Kai: A telefont visszahelyeztem a helyére, mielőtt Yixing belépett volna a nappaliba, ahol egész végig tartózkodtam. Úgy tűnt jókedve van, de amint rám pillantott aggodalmaskodni kezdett. Nem tudtam, mit kellett volna mondanom, így csak lágy csókot nyomtam ajkaira, abban reménykedve, ezzel el tudom hessegetni a félelmét velem kapcsolatban. Amint elváltam tőle, halvány mosoly kúszott arcomra, s ennek hatására búgtam ajkaira szavaimat.

- Még nem hűlt ki annyira a vacsora, amit főztem.

Lay: Elmosolyodtam és megcirógattam az arcát. - Rendben, akkor az ételt amit hoztam, azt majd holnap megesszük. - mondtam egy puszit nyomva a szájára. Annyira nagyon vonzott benne valami. Valami, amit nem tudtam megfogalmazni. - Történt valami érdekes, amíg nem voltam itthon? Roham? Bármi más? - kérdeztem rögtön, miközben egyik kezemmel a hátát kezdtem simogatni. Nem terveztem ma már terápiát tartani neki, de azért szerettem volna róla tudni, hogy minden rendben ment-e addig, amíg nem voltam itthon. - Holnap lenne kedved elmenni valamerre? Tudod úgy… Lazítás képpen. - vetettem fel a hírtelen jött ötletet. Boldoggá akartam tenni, és jobban megismerni őt. Akkor talán könnyebben is kezelhetem majd a betegségét. Meg amúgy is… Egy hét múlva kevesebb időm lesz rá, ha segíteni szeretnék Yuna-n.

Kai: Tudtam, mit kell mondanom Yixingnek, és azzal is tisztában voltam, hogy mit akarok neki mondani. Hogy ennek köze volt-e Chanyeolhoz, azt biztosan állíthattam, hogy nem. Ahogy ismét ajkait az enyémre nyomta, tudtam, hogy ő és Yeol két teljesen külön univerzum, összehasonlíthatatlan értékekkel, és más hozzájuk köthető érzésekkel.

- Minden rendben volt – eresztettem el egy halvány mosolyt, majd lassan a konyhába sétáltam, ellenőrizve, hogy a vacsora tényleg kihűlt-e. Közben második kérdését emésztgettem. – Holnap? – fordultam vissza irányába, mire aprókat bólintott. – Miért ne?

Lay: - Remek. - követtem őt mosolyogva. A vacsora valóban nem hűlt még ki, így boldogan ültem le enni, de csak azzal a feltétellel, ha ő is eszik velem. A vacsora jó hangulatban telt. Viccelődtünk, Kai kis semmiségeket mesélt magáról, amiket mégis, gyermeki kíváncsisággal hallgattam végig, és véstem az agyamba. Megtudtam például, hogy kiskorában volt egy egere, ami nem érezte jól magát a terráriumában, ezért inkább szabadon engedték. Erre a történetre csak mosolyogni tudtam, ahogy elképzeltem a kicsi Kai-t, amint szabadjára ereszti a kis házikedvencét. Az egész fiú egy rejtély volt, tele fájdalmas, és boldog emlékekkel. Vajon egyszer én is az élete része lehetek?!

Kai: Furcsa volt számomra, hogy Yixing még a legunalmasabb gyerekkori történeteimet is kíváncsian hallgatta végig, mintha komolyan érdekelte volna. Nagyon vigyorgott, mikor az egeremről meséltem neki, hisz nem csak, hogy nem volt szokványos háziállat egy ilyen rágcsáló de, még ahogy bántam vele… Mondjuk, azt nem részleteztem, hogy egyszer még az iskolába is magammal vittem, mivel az már tényleg kínos lett volna. De éreztem, Yixing azt is ugyanolyan őszinte érdeklődéssel hallgatta volna végig, mint a többit. Komolyan nem értettem; mit szeret bennem annyira?

Lay: Vacsora után neki álltam elmosogatni az edényeket, még mindig mosolyogva. Szokatlanul kellemesen telt ez az este, ami boldoggá tett. Úgy éreztem nekem is, és Jongin-nak is szüksége van az efféle lelki töltöttségre. És hogy bántam-e, hogy pszichológus létemre viszonyba bonyolódtam vele? Nem, cseppet sem. Nem is tudom, hogy mennyire lehet a részemről viszonynak nevezni ezt az egészet. Viszony. Olyan rideg, és távolságtartó szó, mintha csak a szeretőm lenne. Ironikus, hogy valójában tényleg a szeretőm, hiába terveztem elvágni magamat MinJi-től. Míg én elmosogattam, Kai lezuhanyzott. Mikor végeztem, én is követtem a példáját, majd a Kölyökhöz léptem. 

- Van kedved ma… Együtt aludni? - Oké, ez most totálisan úgy hangzott mintha egy szende szűz szajha lennék, aki minden áron fel akarja magát csináltatni, pedig a mi esetünkben nem én lennék az akit... Oké befejeztem. Kíváncsian néztem a szemeibe, amik most valahogy furán csillogtak, de… Nem pozitív értelemben. Nem tudom, talán csak paranoiás vagyok, talán megérzés, de lehet, hogy csak szimplán fáradt.

Kai: Nem tetszett a kérdése; egyáltalán nem. Yixing romantikus pillanatokat akart, amikre én egyáltalán nem vágytam, de nem tudtam eldönteni, hogy akkor most ezáltal a saját igényeit, vagy az enyéimet akarja kielégíteni. Nem hiszem, hogy tudta volna, nem vagyok vevő az ilyesmire. Nem arról volt szó, hogy távolságtartóan viselkedtem volna a szeretőimmel (mert ez egyáltalán nem volt igaz), csak nem akartam Yixinget ilyen hamar közel engedni magamhoz. Csakis az ő érdekében.

 Sóhajtva léptem hozzá közelebb, majd arcát gyengéden kezeim közé véve csókoltam meg, lágyan, nehogy a végén esetleg több is legyen belőle.

- Ma este ne… Csak ma este ne!

Lay: Rá mosolyogtam. 

- Úgy értem... Tényleg aludni. - mondtam. Tudtam, hogy ez neki gyors lehet, és a hirtelen, szokatlanul családias légkörtől, kicsit megijedhet. De mintha... Nem ez lenne a probléma. Ajh lehet, hogy csak képzelődök. Paranoiás lennék? Istenem Yixing ébredj már fel, ez nem csak neki, de bárkinek gyors lehet! Várd ki a megfelelő pillanatot, hagyj neki légteret! Azért pszichológus létemre elég figyelmetlen vagyok basszus már. Hátráltam egy lépést. - Persze nem szeretném erőltetni. - tettem hozzá. Na így mindjárt más. A szívem elég gyorsan vert, ami szokatlan volt számomra, de tudtam mitől van és ez boldoggá tett. Pedig nem is biztos, hogy viszonozza az érzéseimet.

Kai: - Tudom, hogy érted – mosolyodtam el én is egy pillanatra, majd a távoldó Yixingre emeltem tekintetem, s figyeltem apróban mozgó ajkait. Nem akartam megbántani, és lehet épp azt tettem az előbb, mikor visszautasítottam ajánlatát, de én akkor csak Chanyeolra tudtam gondolni. A karakán mosolyára, mindig csillogó hatalmas barna íriszeire, érdeklődő mély hangjára s úgy összességében, az egész csodálatos fiatalemberre, akit látni akartam. De előtte még, le kellett rendeznem Yixinget… Így gyorsan elé szökkentem, majd karjaiba omolva ajándékoztam meg egy hosszú, szenvedélyes csókkal, ami az orvost teljesen levette a lábáról. – Ígérem holnaptól a tiéd vagyok… Csak még ma nem!

Lay: Nem ellenkeztem vele. Nem is lett volna hozzá jogom. Bíztam benne, biztos meg volt rá az oka, hogy miért utasított vissza. Lehet, szeretne egy kis magányt, ami a kezelések alatt teljesen normális. Egy puszit nyomtam homlokára. 

- Rendben. Ne maradj fent túl sokáig! - mosolyogtam, azzal elvonultam, hogy egy gyors zuhanyzás és fogmosás után álomra hajthassam a fejemet. Előtte persze kikészítettem Kai-nak néhány alváshoz szükséges dolgot, ha esetleg az éjjel fázna vagy ilyesmi. Már eléggé fáradt voltam, és sok dolgot kellett még elintéznem a napokban. Például, Kai magántanárával is egyeztetnem kellett. Plusz el kellene már kezdenem a beteg naplót, hogy a kezelés végén összegezhessem a dolgokat. Na de most nem kellene ezekre gondolnom. Csak JongIn hülye fejére kell fókuszálnom, és máris szép álmaim lesznek.

Kai: Mihelyst megbizonyosodtam arról, hogy Yixing az igazat álmád aludta, kezdetét vehette, a jó öreg Kim Jongin féle szökési hadművelet. Amíg a szüleimmel éltem sokszor nem engedtek el sehova, az állapotom miatt, ami a jelenlegihez képest csupán játék volt és mese. De fiatalon nem akartam kimaradni a szokásos bulikból, így éjjelente mindig kimásztam az ablakomon, s napfelkelte előtt pedig visszaosontam. A szüleimnél ki kellett tapasztalnom, mikor lesnek be hozzám, s mikor alszanak már, de Yixing esetében ilyesmire nem volt szükség. A pszichológus túl udvarias volt velem szemben, így eme tulajdonságát kihasználva, pontosan tudtam, hogy addig nem jött be volna hozzám, amíg én engedélyt nem adok rá. Így magabiztosan nyitottam ki szobájának ablakát, felmérve lehetőségeimet; nem maradt sok időm a találkozóig, ezért a szöszmötöléssel sem foglalkoztam. A nyílászáró előtt egy fa hatalmas ága lógott, pont olyan távolságban elhelyezkedve tőlem, amit egy nagyobb ugrás segítségével még el is érhettem. Így nekirugaszkodva hagyta el lábam a talajt, miközben az egy pillanatig tartó súlytalanságot követően, macska módjára próbáltam csendesen a fa vastag ágára érkezni. És el sem mertem hinni, mikor sikerült. Lemásztam a növényről, s időközben nyakaimba vett cipőimet lábamra kötve kezdtem rohanni a megbeszélt helyhez, hogy minél előbb láthassam Park Chanyeolt.

 Éjfél után néhány perccel a főtéri parknál egy magas alak várakozott, folyamatosan órájára meresztett szemekkel, amelyek egyre idegesebben kémlelték az időmutató szerkezetet. Boldogan, ám teljesen kifáradva kezdtem rohanni a fiú felé, akit abban a szent másodpercben felismertem, mikor csak halovány alakját láttam a sötétség fogsága közt. Elé érve suttogtam nevét, hitetlenül meredve rá.

- Chanyeol… - Szavaimra hirtelen megfordult, s a jól ismert mosolyával ajándékozott meg, amit mindig is látni szerettem volna.

- Kai! – vidáman lépett elém, majd szorított magához, akár egy ezer éve elvesztett barátot, akit elvettek tőle. Ez voltam neki; egy megfosztott kívánság, s ő nekem egy elérhetetlen álom. De akkor ott volt nekem és csak is miattam ment el arra a helyre olyan későn.

- Miért szerettél volna találkozni? – kérdeztem fel sem pillantva rá, folyamatosan élvezve szívemet megdobogtató közelségét. Hatalmas sóhaj hagyta el ajkait, aminek következte után kissé eltolt magától, s komolyan szemeimbe meredve kezdett beszédbe.

- Tudod Kai, már nagyon régóta tartozom neked valamivel…

- Igazán? És mi lenne az?

 Szavak, válaszok, egyszerű hangok vagy csak szimpla mutogatások helyett, egy csókot kaptam. Park Chanyeol vágyakozó, régóta magában őrzött érzelmeivel megfűszerezett csókját, amely akkor elvette az eszemet, kitörölte rémes emlékeimet, s édesebbé tette örökké rossz ízű világomat.