2. rész

Lay: Egy pillanatra megállt bennem az ütő, JongIn válaszát hallva. Erre most mit mondhatnék? Idegesen vakargattam meg a fejemet, és felnevettem. Hát, fura kérésre fura válasz. - Szerezhetek neked prostit ha, szeretnéd. - vontam meg végül a vállamat. - De akkor minden kérdésemre válaszolsz. Így rendben van? - vontam fel szemöldökömet. Soha nem folyamodtam még ilyen bizarr módszerhez, de ha valakinél így működik... Amúgy is, talán ezzel hamarabb megfejthetem a problémája forrását. Maximalista típus vagyok, szóval, ha ezen múlik a sikerem, erre is hajlandó vagyok.

Kai: A vöröske furcsa válaszát, már nem tudtam hangos kacagás nélkül hagyni, hiszen remekül szórakoztam zavartságán, még akkor is, ha mondatomat teljesen komolyan gondoltam. Na, de prosti? Annyira szánalmas látványt nyújtottam volna, hogy egy kurvára legyen szükség? Tényleg gáz helyzetben lehettem. 

Míg elkacarásztam, addig Yixing, a pszichiáter, kissé idegeskedve vizslatott, ami borzasztóan szórakoztatott engem. Játsszunk még egy kicsit vele.

- Kösz az ajánlatot, de azt hiszem egy prosti nem, lenne elég – mosolyodtam el, de aztán egy másodpercre vigyorom keserűvé vált, aztán ismét a kíváncsian leselkedő orvosra néztem. – Meg igazából egy nő sem lenne az.

Lay: Mondatára elkaptam tekintetemet. Sok elmebeteggel foglalkoztam már, s nem egy közülük, szexuális problémákkal küzdött, de JongIn ezek szerint extrémeset volt. Bár az is felmerült bennem, hogy kurvára csak szórakozik velem. S ez a tény nem kicsit baszta fel az agyamat. Semleges tekintettel néztem újra szemeibe és elmosolyodtam. Nos akkor játszunk. - Hm... Most nagy a szád, de vajon ha tényleg seggbe rakna valaki... Ugyanilyen vigyorral tűrnéd? Ha nem te lennél a támadó, csak az áldozat? - kérdeztem féloldalasan mosolyogva. Tudtam, hogy ezt orvosként nem engedhettem volna meg magamnak, de elszakadt nálam az a bizonyos cérna.

Kai: Látszott a dokin, hogy már nem nagyon akart finomkodni velem, és ez rohadtul tetszett. Mondjuk valaki más ugyanebben az esetben vagy pofán vert, volna vagy egyszerűen elhordott, volna mindennek, de Yixing más volt; belement a játékomba, már pusztán azzal, hogy ingerülten tette fel nekem azt a bizonyos kérdést. Sosem hittem volna, hogy bármelyik orvosom eddig kihúzza; Vajon Mr. Zhang-nak meddig tart a tűrőképessége?

Önelégült fejjel hajoltam előre, szinte már bele pofátlankodva az orvos magánszférájába, majd halkan, szinte már tátogva suttogtam el neki válaszomat.

- Szeretnéd megtudni?

Lay: Hideg tekintettel, semleges arckifejezéssel álltam a képembe hajoló fiú tekintetét. Nem mutattam ki, hogy mennyire nagy hatással vannak rám a tettei. - Tudod JongIn én, szívesen eljátszadozok veled, de vannak határok. Az orvosod vagyok, nem létesíthetek veled szexuális kapcsolatot. Ezt tartsd észben! - mondtam nyugodt hangon, de tekintetem idegesen villant meg. Aztán elgondolkodtam, alsó ajkamat birizgálva. – Viszont, köthetünk kompromisszumot. - vetettem fel a hírtelen ötletet. Akárhogy is néztem a dolgot, JongIn, a mai naptól kezdve az én felelősségem. Bármit elkövet, én kapok érte. Így akármekkora önzőségnek is hangzik, már csak a magam érdekében is ki kellett valahogy szednem valamit a srácból.

Kai: Yixing szavai hallatán, csak nagyobb mosollyal ajkaimon dőltem hátrébb, hogy ne kelljen halálosan közelről figyelnem a gyermeki vonásokat, melyek kissé talán izgatottan változtatták kifejezésüket. Megemésztettem mondandójának elejét, s magamban önelégülten vigyorogva jegyeztem meg; nagyon is sokat veszít, ha nem játszik velem. De ez teljesen mellékes dologként hatott rám, ugyanis – még, ha kicsit kínos is bevallanom – felkeltette az érdeklődésemet azzal a kompromisszumos ajánlatával. Éreztem, hogy Zhang Yixing egy büszke és maximalista férfi, így érdekelt, mi olyat tudott volna felajánlani nekem, ami miatt esetleg hajlandó leszek beszélni.

- És mit ajánlasz?

Lay: Ezt már szeretem. Ajkaim elégedett mosolyra húzódtak. Kis lépés ez Yixing Hyungnak, de nagy lépés az emberiségnek. Viszont ami az ajánlatomat illeti... Mit ajánlhatnék fel neki?! JongIn nem egy olyan személy, aki könnyen beadja a derekát. - Kérhetsz tőlem egy állandó szívességet. - mondtam, hiszen ő tudja, hogy mivel lehet őt megfogni. Tényleg segíteni akartam a problémáján, de még a konkrétumokkal most sem voltam teljesen tisztában. A kis babaarcú külső ilyen személyiséget rejtegetne? Bár elég egyértelmű, hogy szexuálisan túlfűtött, és éppen ezért elég infantilis is az emberi kapcsolatok terén. A legtöbb ilyesféle problémákkal rendelkező fiatal vonzó külsővel rendelkezik.

Kai: Ahogy meghallottam ajánlatát, ajkaimról a mosoly is eltűnt. Nem kívántam már játszani; nem akartam, hogy idióta képeket alkosson rólam, csupán abból, amit előbb produkáltam. Viszont arra sem volt szükségem, hogy megismerjen; úgy sem sikerülne neki, akkor meg? De egy valamire nagyon vágytam; akartam egy dolgot, amit sosem kaphattam meg, viszont tudtam, hogy nem Zhang Yixing lesz az első, aki beadja nekem a derekát.

- Ne akarj megismerni – mondtam halál komolyan, döbbent szemeibe meredve. – Hidd el, te fogsz rosszul járni...

Lay: Felsóhajtottam. Ismét kapufa. Kissé csalódottan tápászkodtam fel a székről. - Mára azt hiszem, végeztünk. Holnap kezdődnek az óráid, és délután nem kell találkoznunk. Viszont ha bármi van, a 16-os szobában találsz meg. - mondtam, és elindultam az ajtó felé. - És gondolkodj el azért a dolgon... - tettem még hozzá a küszöbről, azzal kilépve az ajtón, magam mögött hagytam a szobát, hogy az ebédlőbe menve, egyek valamit. Volt saját házam is, pár utcával lejjebb, de oda csak ritkán mentem haza.

Kai: Miután Mr. Zhang befejezte a mondandóját és lelépett, szívem szerint fejbe csaptam volna valakit; ezek a rohadt orvosok semmiből sem tanulnak. Miért hiszi azt az összes, hogy megválthat? Komolyan; miért gondolják azt, hogy ha kitartóak lesznek, akkor eredményt is kapnak? Közben az összes megszopta, én pedig ugyanúgy egy klinikán vagyok, valószínűleg rémesebb állapotban, mint előtte. Bár ez a vöröske szimpatikusabb volt az előzőeknél, akikkel eddig dolgom volt, de tudtam; ő is ugyanúgy el fog bukni, ugyanis én voltam Kim Jongin. Kim Jongin, a tizennyolc éves kamasz, a komoly pszichiátriai eset, akivel senki soha nem jutott előbbre. Az a szomorú, hogy igazából sosem akartak előrehaladni velem; csak a saját önös maximalista énjüknek akartak azzal megfelelni, hogy engem kihúznak a szarból. De hogy lehet valakit olyanból kimenteni, amibe már beleszületett? Nem értettem az orvosak, ahogy Zhang Yixinget sem.

Lay: Miközben a szobámban az ágyamon feküdtem a menzáról szerzett pudinggal az ölemben, a tévét kezdtem nézni, bár nem igazán kötött le. Ami meg a pudingot illeti, mindig is édesszájú voltam, és szívesebben ebédeltem mondjuk egy doboz fagyit, mint mondjuk japchae-t. Ez volt az én személyes rigolyám. És hogy miért nem kötött le a tévé? Nos, mert egy bizonyos Kim Babaarcú JongIn-on kattogott az agyam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz dolgom lesz, de mondjuk, örültem a kihívásnak. Végre volt valami feladat, a nyugtatáson és annak ecsetelésén kívül, hogy nem lesz valaki attól kevesebb, hogy valamilyen téren alulmaradott. JongIn sokkal inkább mintha... Tudatosan művelte volna ezt magával. Csak azt nem értettem miért. Ki akartam belőle szedni, meg akartam őr törni, és akármit hajlandó lettem volna megtenni. Gondolatmenetemből telefonom csörgése ébresztett. A barátnőm, MinJi keresett. Régóta együtt voltunk már, és aranyos lány volt, szerettem is csak...nem voltam belé szerelmes. Viszont gyenge voltam ahhoz, hogy szakítsak vele. Ő nem ezt érdemelte, így inkább éltem mellette az életem boldogan, és békességben. Tulajdonképpen jó is volt ez így nekem, bár egy egészen hangyányit, hiányzott az izgalom az életemből.

Kai: A padlón hanyatt dobva magamat, figyeltem a plafont, ahogy különböző szökési kísérleteken gondolkoztam, de valahogy most nem nagyon akartam megvalósítani őket. Jó volt azon töprengeni, mi is lenne ha, mondjuk, megpróbálnék kiugrani az ablakon, esetleg verekedésbe keveredni, vagy egyszerűen csak keverni a szart. Mindig is imádtam a képzeletemben élni, hisz az sokkal szebb volt, mint a zord valóság, melyben minden egyes ember, vagy őrültnek, vagy mentális betegnek titulált. Utáltam őket ezért az előítéletért; csak azért, mert nem feleltem meg a társadalmi normáknak, máris diliházba zártak, holott csupán rendhagyóbban viselkedtem, mint mások. Szerettem más lenni; szerettem, hogy soha senki nem tudott rajtam kiigazodni; viszont mindig is vágytam, egy minimális együttérzésre. Nem az állítólagos betegségemmel, sokkal inkább az emiatt keletkezett szituációval kapcsolatban; miért nem gondol abba senki sem bele, milyen érzés ez nekem? Ez, hogy még a saját családom is őrültként tekint rám, pedig csak... más vagyok. Nem feltétlenül rossz értelemben, csupán nem olyan vagyok, mint a többi korombeli. Ezt eddig senki nem tudta megérteni; és szerintem Zhang Yixingnek sem fog sikerülni!

Lay: A maradék időmet, ami a napból hátra maradt, MinJi-vel töltöttem. Elvittem őt vásárolgatni, meg moziba, aztán végül beültünk egy kisebb kávézóba. - Hallom új páciensed van. Milyen? Mi a baja? Nagyon szörnyű? - fintorgott barátnőm, majd tovább szürcsölte a kókuszos cappucino-ját. Akarva akaratlanul rökönyödtem meg, és keltem fel új betegem védelmének érdekében. - Kim JongIn a neve és valójában... Szerintem kedves srác. - mondtam, bár nem hiszem, hogy MinJi hitt nekem, arckifejezéséből ítélve. Mégsem firtatta tovább a dolgot, csak megvonta a vállát és ezért hálás voltam neki. Nem akartam, hogy JongIn még jobban elterelje a figyelmemet a barátnőmről, és hogy még jobban beférkőzzön a gondolataim közé. Most MinJi-vel voltam, rá kellett koncentrálnom. - Lay... - hívott a barátaim által alkotott becenevemen. Minden közeli ismerősöm így szólított. - Ma nem terveztél otthon aludni? Veled szeretném tölteni az éjszakát. - mosolygott rám, miközben kézfejét az enyémre simította. Felsóhajtottam, majd pár pillanat után, beleegyeztem a kérésbe. Kevés időt töltöttem MinJi-vel, így úgy éreztem, ennyivel jövök neki. A kávézó után rögtön haza mentünk a saját házamba, és persze történt aminek történnie kellett. Nem is bántam, úgy éreztem szükségem volt efféle kikapcsolódásra, hogy szembe tudjak nézni a későbbiekben JongIn problémájával. De most nem akartam erre gondolni. MinJi a karjaim közt feküdt, és nekem azon a babaarcún kattogott az agyam. Megáll az eszem. Hajnalok hajnalán rajta gondolkodni... Mondjuk a munkámat mindig előtérbe helyeztem, szóval ezt betudtam annak. Miután barátnőm is felébredt, együtt készültünk össze és hagytuk el a házat, hogy ki-ki elindulhasson, a maga dolgára.

1. rész

Lay: Az igazgató irodájában ültem, miközben egy csésze kávét iszogattam. Pszichológusként dolgoztam egy szöuli elmegyógyintézet lelkisérült osztályán. Én speciel a kamasz és fiatal felnőtt korosztályának kezelésére szakosodtam, így az intézmény úgymond, "iskolai részén" voltak a pácienseim. Rendesen élték a maguk szociális életét egymás között, fokozott felügyelet, folyamatos kezelés és heti egy kimenő mellett. Lényegében olyan volt az egész, mint egy nagyon elszigetelt bentlakásos iskola szigorú szabályokkal és... Rengeteg degenerált gyerekkel. Munkám során számtalan extrém esettel találkoztam, pl olyan fiatalokkal, akik feldarabolták a saját szüleiket. Legutóbbi páciensem például egy tizenhat éves lány volt, aki kidobta az emeletről a kistestvérét. Sajnálatos módon viszont ő a múlt héten öngyilkos lett, s én most azért ülök itt az igazgató irodájában, hogy behozzák az új kezeltemet, akivel mától foglalkoznom kell.

Kai: Képes lettem volna megölni a szüleimet ezért a húzásukért. Tisztában voltam vele, hogy az én esetemben ezt a fajta haragelgondolást sosem mondhattam ki hangosan; még a végén valaki komolyan venné. És ezt utáltam; utáltam, hogy nem élhettem normális életet, azért, aki vagyok. Miért nem lehet ezt elfogadni? Azt belátom, hogy van egy furcsa problémám, amitől elég nehéz lenne megszabadulni, de ez sosem volt ok arra, hogy mindenki ellökjön magától. A korosztályomat még valahogy megértettem, hisz egy tizennyolc éves nem szívesen kötne szorosabb kapcsolatot egy őrülttel, de még a szüleim is... Amint rájöttek, hogy valamiféle probléma van velem, meg sem kérdeztek engem a dologról, máris vittek be az elmegyógyintézetbe, ahol hozzám hasonló elfuserált életű kölykök éltek, mint valamiféle börtönben. Undorodtam már csupán a klinika gondolatától is, viszont képtelen voltam elviselni anyám gondterhelt és aggodalmaskodó szemeit, akárhányszor csak rám kellett néznie. Így nem akartam neki csalódást okozni a valószínűleg felesleges ellenkezésemmel, csak monoton tempóban lépkedtem mellette a kihalt folyosón, majd figyeltem karcsú alakját, ahogy az megállt egy ajtó előtt, melyen hatalmas betűkkel volt kiírva, az orvos neve alá pedig az „igazgató” szó.

Lay: Az órám pontosan delet ütött, mikor egy halk kopogás után kinyílt az igazgatói ajtaja, és egy alacsony, hideg tekintetű nő lépett be rajta, nyomában egy fiatal, kreol bőrű fiúval. Ahogy végigpásztáztam a nő fiatal arcát, amin a korát egyedül az egyre mélyülő ráncok mutatták a homlokán, mely a gondterheltségről árulkodott, tekintetem átvezettem a fiú alakjára. Nem tűnt különösebben elmeroggyantnak vagy szellemi fogyatékosnak. Bár tudtam, ez csak a látszat. A nő idegesen fújta ki a levegőt, ahogy egy mély meghajlás után, elfoglalta a széket mellettem, szemben az igazgató úrral. Nem mondott semmit, csak előkotort néhány dokumentumot a táskájából, majd odatolta azokat a férfi elé. Én csak a lap tetején álló nevet tudtam kiolvasni a gyors mozdulatsor közepette. "Kim Jongin". 

Kai: Ahogy udvariasan előre engedtem az ajtóban remegő ajkú édesanyámat, először csupán a velünk szemben helyet foglaló idősödő férfit pillantottam meg, ki ridegebbnek meresztette rám szemeit, mint ahogy apám szokta, és ezzel elég sokat mondtam. A doktor lehetett vagy negyven, de szerintem inkább közelített az ötvenfelé; őszülő haja vonzó jelenségként hathatott a nőkre, bár sosem értettem mi olyan szexi egy fehéres hajú férfiban. Viszont, nem is ő akasztotta meg a figyelmemet, hanem az anyám széke melletti ülőhelyen, kissé talán izgatottan pislogó fiatal pszichológus, ki időnként rám-rám vetette érdeklődő tekintetét. Karakteres arcberendezéssel lett megáldva, s már pusztán ennyiből rájöttem, hogy nem koreai személyt fixíroztam oly hevesen; aprócska íriszeiből melegség áradt, olyan fajta, melyet még sosem kaptam idegentől. Hosszúkás arcán a bőr, simább volt egy baba fenekénél is, amit biztosan sokan irigyeltek tőle, főleg a fiatal lányok közül. Haja göndör fürtjei vörös színbe lógtak bele néhol szemébe, ezzel alkotva egy olyan küllemet, ami inkább hasonlított egy korombeli kamaszra, mint egy pszichiátriai klinikán dolgozó férfira.

Miután anyám átadta az idős férfinak a kartonomat – vagy hogy nevezik ezt – és az végzett annak olvasásával, kérte, hogy az ajtó mögött elhelyezkedő széket húzzam közelebb, és üljek le vele szembe, ami egyet jelentett a vörös hajú férfi jobb oldalával is.

Lay: Mikor a - ezek szerint- JongIn névre hallgató fiú leült mellém, közelebbről is szemügyre vettem. Sötét fürtjei kissé borzosak voltak, mégis olyan eleganciát alkottak karakteres arcával, mintha direkt így csinálta volna meg neki a fodrász. Hatalmas szemeiből rengeteg érzést véltem felfedezni, de az egyetlen pozitívnak mondható ezek közül, csak az enyhe kíváncsiság volt. Szív alakú szája kissé cserepes volt, amiről véleményem szerint, az anyukája tehetett. Mrs. Kim lélegzet visszafojtva várta az igazgató "ítéleteit", aki idő közben átfutotta az átnyújtott lapokat. Ezután JongIn-ra emelte tekintetét és szigorúan mérte végig a fiút. 

- Mikor kezdődtek a problémáid? - kérdezte a fiút, aki látszólag nem nagyon akart válaszolni. Meg is értettem, ez az egész olyan lehetett számára, mint egy vallatás. Ráadásul egy lelkileg sérült fiút sokkal jobban megviseli az ilyen.

Kai: Ahogy a vén fószer kimért hangon érdeklődött állapotom és annak finoman szólva, gyászos keletkezése iránt, szívem szerint kiugrottam volna a mögötte lévő ablakon. Nem akartam erről beszélni, főleg nem egy olyan távolságtartó pasinak, aki inkább emlékeztetett a katona szigorral rendelkező öregemre, mint egy segíteni akaró szakemberre. 

- Régen – adtam mégis választ, mivel akkora taplónak azért nem akartam tűnni, amekkora valójában voltam. Anyám, egyetlen szavas feleletemre idegesen bökött oldalba, azt üzenve ezzel a mozdulatával, hogy nem kellene ilyen tiszteletlennek lennem. A mellettem ülő, gyermeki vonásokkal rendelkező vöröske, csupán halványan mosolygott, valószínűleg infantilis viselkedésemen, amit az idősebb doki nem nézett valami jó szemmel. Íriszei apró szikrákat szórtak irányomba, amik némileg örömmel töltöttek el, hogy ki tudtam akasztani az öreget, így teljesen kikerülve a válaszadást. Az asztalnál ülő férfi, egy mély levegő vétellel nyugtatta le idegeit, majd összecsukta az előtte elhelyezkedő mappát, aztán fáradt tekintetét a vörösre emelte.

- Yixing, ez a maga asztala – felelte, mire a mellettem lévő férfi, alig láthatóan, komoly ábrázattal bólintott felettese felé, ámbár ajkai szélén, huncut mosoly bújt meg. Szóval Yixingnek hívják...

Lay: Meghallva az öreg döntését halványan elmosolyodtam. Mindig is tudtam, hogy nem lehet egy makacs embert erőszakkal rávenni a válaszra, s ehhez nem kellett különösebben pszichológiát tanulnom. Így első látásra JongIn nem tűnt rossz embernek. Biztosan nem ok nélkül alakult ki a betegsége, aminek a konkrétumait még mindig homály fedte számomra. Aláírtam a szükséges iratokat mi szerint "teljes felelősséget vállalok a beteg bármi nemű tevékenységéért". Ezután JongIn elé toltam a lapot és bíztatóan rámosolyogtam. Láttam rajta, hogy mennyire össze volt zavarva, mint a legtöbben a beköltözésükkor. - Nos, JongIn, minden 2. délutánodat Mr Zhang-gal fogod tölteni, és mikor vasárnap haza utazol a családodhoz, ő is veled megy majd. - tájékoztatta a fiút a kezelések időpontjairól az igazgató.

Kai: Nem tudnám megmondani melyik volt a furcsább: az a hirtelen gyorsaság, amivel nekem egy pillanat alatt pecsételődött meg az elkövetkezendő életem, vagy azaz érthetetlen rokonszenv, ami a vörös férfiból áradt. Tény és való, hogy számomra sokkolóan hatott az a helyzet, hogy egy teljesen új helyre kell kerülnöm, nagy valószínűséggel idegileg sérült fiatalokkal összezárva. Túl nyomasztó volt, mégis belementem, csak azért, hogy ne kelljen az aggodalmaskodó anyámat figyelnem a nap minden percében. Viszont nem igazán akartam aláírni azt az iratot, amit az orrom alá dugtak, miszerint bele egyezek-e a kezelésbe. A faszom sem akarta, hogy őrültnek legyen titulálva; máskülönben, ha tényleg segített volna a dolog a helyzetemen, gondolkodás nélkül aláfirkantottam volna azt a lapot. De ebben nem lehettem biztos; mégis leírtam a nevemet, már csak az aranymosolyú pszichológus miatt is, kinek gesztusa valamiért furcsán hatott rám, s mikor megtudtam, hogy nekem vele kell minden második délutánomat eltöltenem, biztosabb lettem abban, hogy alá kellett írnom a papírt. Valamiért meg szerettem volna ismerni a vöröskét, még akkor is, ha nem tudott volna segíteni az állapotomon.

Lay: Az igazgató ezután kiparancsolta JongIn-t, és a titkárnőre bízva őt, átadta az új szobájának a kulcsát. Miután az ajtó becsukódott a fiú után, az anyukájához fordultam. A nő, a fiához képest teljesen hidegnek és távolságtartónak tűnt. Mintha nem is szerette volna a saját gyerekét... Mindig sajnáltam az olyan gyerekeket, akiknek ilyen szülőjük volt, ugyanis az otthoni terror, a betegség kiváltó okainak a nagy részét képezte. Váltottam pár szót a nővel, aki furcsamód nagyon keveset tudott a saját fiáról. Ismétlem, a SAJÁT fiáról, az ő véréről. Milyen anya az ilyen? Bár ezt majd JongIn-nal kell megbeszélnem. Mondjuk látszólag, az anyjára is ráfért a terápia. Száz százalék, hogy idegileg labilis személy volt. Mrs. Kim ejtett pár szót a fia betegségének tüneteiről, bár az ő szavai alapján nem tudtam meg semmi lényegeset. Ezután meghajolva az igazgató és a nő előtt, távoztam az irodából, hogy megkezdjem a kezelés első lépését: az ismerkedést. JongIn szobája a 42-es volt a 3. Emeleten. A szoba elé érve bekopogtam.

Kai: Ahogy a középkorú titkárnő átadta nekem a szobakulcsomat, egy bíztató mosollyal mutatta meg, merre találom az új lakhelyemet. Ahogy kinyitottam az ajtót, s megpillantottam a bézs színű falakkal körbevett kis helységet, szívem szerint elbőgtem volna magam. Valahogy egyszerre volt barátságos és távolságtartó; a berendezését aranyosnak találtam, ahogy a gondosan megválogatott színeket is, de az új szoba, új életet jelentett, ami ellen foggal-körömmel tiltakoztam volna, ha nem rettegnék a csalódástól, amit anyának okoznék ezzel. Mégsem akartam ott lenni; már átkoztam magam, hogy aláírtam azokat a redvás papírokat. 

Mikor meghallottam a halk kopogást, hirtelen éltem át egy szívrohamot a csendes neszre, amely a túlságosan nyugodt környezetben, valahogy iszonyat hangosnak tűnt.

- Tessék – feleltem, majd lassan figyeltem, ahogy ajtó kitárult.

Lay: Ahogy meghallottam a halk hangot a nyílászáró túlsó oldaláról, kinyitottam azt és óvatosan bedugtam rajta a fejem. - Bejöhetek? - kérdeztem az ágyon ülő fiúra nézve, aki tétován bólintott, én pedig felbátorodva beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Beérve a szobába odahúztam egy széket vele szemben, majd leültem rá. - Nem bánod, ha egy kicsit beszélgetünk? - kérdeztem óvatosan, hiszen nem mindenkinek ment könnyen a kezelés elkezdése, s a reakciójából tudom majd kiszűrni, hogy milyen tempóban haladjak vele. JongIn valahogy másnak tűnt, mint a többi páciensem. Ő nem tűnt őrültnek... El sem tudtam képzelni, hogyan kerülhetett ide. Tekintetem az övébe fúrtam, hogy megtudjam, mennyire viseli a szemkontaktust. Hiába akartam belevágni rögtön a közepébe a dolognak, s bármennyire is kíváncsi voltam, mindent csak szép sorjában csinálhattam, ha nem akartam még nagyobb szart kavarni, az így is kusza lelkivilágában.

Kai: Ahogy Mr. Zhang vizslatott, valahogy nem éreztem kínosan magam. Mindig utáltam a ha bámultak, de a vörös hajú pszichológus csoki barna íriszeinek fényét magamon érezni, kifejezetten kellemes szájízt adott nekem, ami az előző orvosaimról nem volt elmondható. Őket utáltam, Mr. Zhang-ot viszont megtűrtem magam mellett. Részben azért, mert rokonszenves volt, másrészt kíváncsi voltam, ő milyen trükkel akart majd megfejteni engem. Mindig jókat derültem az orvosaim furcsa diagnózisán, aminek semmi értelme nem volt, de valahogy a vörösben bíztam, hogy egy értelmesebb és személyre szabottabb értékelést kapok majd tőle. Így feltett kérdésére csupán bólintottam, jelezve, hogy nincs különösebb kifogásom a beszélgetés ellen.

Lay: Bólintására bólintással feleltem, majd a papírjait kezdtem olvasgatni, hogy valamennyire képbe legyek de... - Ah mindegy, hagyjuk a hülye papírokat, úgy is akkora faszság van a legtöbbre írva. - sóhajtottam. Tisztában voltam vele, hogy egy pszichiáter nem engedheti meg magának, hogy káromkodjon, pláne egy beteg előtt, de az én módszereim határozottan eltértek a megszokottól. És ez hatásosabbnak is bizonyult, főleg, hogy fiatalokról volt szó. - Tudod miért vagyok itt JongIn? - kérdeztem kedvesen rámosolyogva, mégis határozottan nézve a szemeibe. A fiú bólintott, de továbbra sem szólalt meg. Hát rendben, akkor így játszunk. Sóhajtva dőltem hátra az ülőalkalmatosságon, félredobva az idióta papírokat. - Nézd, én elhiszem, hogy nehéz ez az egész. Hidd el, együtt tudok veled érezni. Viszont én azért vagyok itt, hogy segítsek neked. És ez csak úgy működik, ha elmondod miért kerültél ide?! Hidd el, én nem tartalak őrültnek, sem degeneráltnak. Most beszélgessünk úgy, mint két egyenértékű srác, rendben? - kacsintottam rá bíztatóan, miközben egy őszinte mosolyt küldtem felé.

Kai: Be kellett vallanom, egy pillanatra meglepett, ahogy elhajította a papírokat, de amit mondott, kissé felháborított. Megérti... Ez az ember komolyan azt mondta, megérti, hogy mit érzek? A pofám leszakad a mai dokiktól!

Ingerültebben dőltem előre, két karomat combomon támasztva, míg összeszedtem gondolataimat, hogy mit is mondhatnék az előttem ülő férfinak.

- Azt mondtad, megértesz engem? – kérdeztem hitetlen horkantással hangomban, amely látszólag meglepte őt. – Hány hozzám hasonlónak adtad be ezt a szöveget?

Lay: Bevallom meglepett a fiú határozottsága, és az, hogy mennyire képben van. Tudtam, hogy nem hülye ez a srác. És talán most, ahogy hozzám szólt, egy kicsit észlelhető volt, hogy igen is beteg... - Hidd el jobb, ha így kezdjük el. - csóváltam meg a fejem sóhajtva. - Vagy talán jobban örülnél annak, ha úgy kérdeznélek, hogy "mi a szart követtél el, hogy ekkora slamasztikába keverted magad?" Hidd el én, tudok, nem a jóságos doktor bácsi is lenni. Ez csak a te igényeiden múlik. - vontam fel egyik szemöldökömet miközben szüntelenül az arcát fürkésztem.

Kai: Szavai hallatán legszívesebben kiröhögtem volna, hogy még titkolni sem akarta sablonos taktikáit. Hogy én ezt mennyi orvostól láttam már... 

- Nem akarom, hogy maga a jóságos doktor bácsi legyen, vagy a megértő haver. Már csupán az, hogy választási lehetőséget ad, megmutatja, hogy mennyire nem érti a helyzetemet. Engem őszintén nem érdekel, hogy fog velem beszélni, mivel már sokféle pszichiáterrel találkoztam. Viszont azt tudom, hogy összes azt mondta megérti a helyzetemet; maga minek teszi ugyanezt, mikor fogalma sincs arról, min megyek keresztül? – kérdésem inkább volt költői, mint valós, így nem foglalkozva a doki döbbent ábrázatával, tovább beszéltem. - De most mondom, hogy akármelyik „terápia-félét” választja, az eredmény nem fog változni – mondtam monoton hanglejtéssel.

Lay: Sóhajtva dörzsöltem meg a halántékomat. Ez nehezebb lesz mint gondoltam, itt a hagyományos módszerek nem válnak be. - Rendben. Akkor mit szeretnél? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal. Nem a terápiára gondoltam most, hanem úgy általánosságban. Ez a feszült légkör, ez az ellenségeskedő hangnem... Érdekesnek találtam ezt a fiút, és nem fogom magam hagyni. Elhatároztam, hogy akármit megteszek, de segíteni fogok JongIn-nak. Magam sem tudtam miért, és nem is számított. Ujjaimmal a térdemen kezdtem dobolni, várva a válaszára, miközben nem szakítottam meg a kialakult szemkontaktust. A kíváncsiságom pedig egyre nőtt...

Kai: Ahogy emésztgettem magamban a doki kérdését, hirtelenjében nem tudtam, mire értette azt, hogy mit akarok. Most csupán az állapotommal kapcsolatban kérdezett, vagy minden szempontot figyelembe vett? Igazából annyira nem érdekelt, mert a válasz, már hetek óta ott volt a fejemben, és miért ne mondhatnám el egy vadidegen orvosnak? Hátha letesz a megmentésemről.

- Tudod – húzódott félmosoly ajkaimra – Nagyon rég dugtam már egy jót.

Szereplők

SZEREPLŐK

Zhang Yixing (Lay): Fiatal kora ellenére munkamániás, és gyakran hanyagolja el miatta a magánéletét is. A barátai és a szerelme MinJi is pontosan tudják ezt róla, de elfogadják őt olyannak amilyen. Pszichológusként dolgozik egy szöuli elmegyógyintézetben. Szeret segíteni más embereken, kedves és jólelkű, viszont eléggé makacs és ragaszkodik a saját nézeteihez. Borús múltja ellenére boldog és pozitív személyiség, legalábbis ezt mutatja a külvilág felé.

Kim Jongin (Kai): Fájdalmas dolog a múlt, s ezt Kai talán túlságosan is jól ismeri. Magabiztos, okos fiú, kit nehéz kihozni a sodrából; könnyen manipulál másokat, hol látványosan, néha észrevehetetlenül. Viszont a múltban történtek miatt Kai furcsa, és komoly problémákkal küzd, melyekre nem akar gyógyírt találni. Kettős személyiségűnek is lehetne nevezni, de ő pontosan tisztában van a másik énjével, akit nemcsak, hogy megtűr maga mellett, hanem kifejezetten örül neki, hogy vele van. Viszont ez a másik személyiség, belülről emészti fel a fiút.