12. rész

Kai: Szívem szerint szétvertem volna azt az illetőt, aki akkor kopogott azon a redvás ajtón. Kedvetlenül másztam le a férfiról, aki idegesen vette vissza hanyag mód ruháit, miközben kifele menet készült ajtót nyitni. Engem otthagyott a nappaliban, csendben várva Yixing visszajövetelére; de csak teltek a hosszú-hosszú percek, és orvosom nem óhajtott visszajönni hozzám, ami elég nagy aggodalommal töltött el. Kintről némaság hallatszott, így arra sem tudtam gondolni, hogy esetleg a barátnője állított be, esetleg a tanárnőm fordult vissza valamiért. Bárki is volt akkor az ajtóban, Yixinget egy pillanat alatt némaságra kényszeríttette.

Lay: A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy megláttam az ajtóm mögött álló ismerős arccal rendelkező, életének legszebb éveit, élő személyt. Szemei kedvesen mosolyogtak, arca ugyanolyan sima volt, mint régen. Csak haja változott meg, ami legutolsó találkozásunk óta barnáról befeketedett. Öltönye makulátlan állapotban ölelte körbe karcsú, mégis izmos valóját. Hirtelen szörnyen kínosan éreztem magamat saját hiányos öltözékem miatt.

- Yixing? - csendült fel végül, ex-orvosom mély orgánuma.

Kai: Az ismeretlen férfihangra megdermedtem; mégis ki a fene jött Yixinghez? Akárki is volt az, nem láthatott majdnem teljesen meztelen állapotban, hiszen az leginkább Yixingnek lett volna kínos, nem pedig nekem. Ilyen gondolatokkal fejemben szedtem össze ruháimat, és öltöztem fel rendesen, mintha csak egy mintadiák lettem volna. Ennyire képes lennék megjátszani magam az orvosom kedvéért? Komolyan kezdtem elveszíteni a régi Kim Jongint…

Lay: - Mit… Mit keres itt? - kérdeztem, ahogy megtaláltam végre a hangomat.

- Ugyan kérlek… Tegezz nyugodtan! - kuncogott. – Szóval… esetleg… - először nem értettem, hogy mit akarhat, majd mikor eljutott az agyamig, félre álltam az útból.

- Ja igen, gyere be! - mondtam. Bezárva utána az ajtót rögtön a nappaliba mentünk. - Kai, bemutatom volt pszichológusomat, Huang ZiTao-t. Izé… Ő nem igazán beszél koreaiul. - vakargattam meg a tarkómat, majd visszafordultam a vendégünkhöz. - Tao-ge, ő itt a betegem… Kim JongIn. - hiába volt anyanyelvem a kínai, most valahogy alig találtam a megfelelő szavakat. De a koreaival sem voltam másképp jelenlegi állapotomban. Tao illendően meghajolt, amit Kai talán kényszerből, de viszonzott.

Kai: Amikor megláttam a nappaliban a fiatal orvost, azt hittem rögtön dobok egy hátast. Ő lenne Yixing orvosa? Még nálam is fiatalabbnak tűnt, pedig valószínűleg volt már harminc, sőt annál jóval több is. A férfi meghajolt előttem, amit kissé vonakodva de viszonoztam. Nem ezzel a Tao nevezetű taggal volt bajom, hanem Yixing különös viselkedésével, amit eme személy jelenléte okozott. Dadogott, akár egy kislány, mint én, amikor Chanyeol közelébe kerültem. Lehetséges, hogy az orvosom régen gyengéd érzéseket táplált a saját pszichológusa iránt? Bevallom őszintén, nem tartottam kizártnak.

- Elnézést a modorom miatt; a nevem Kim Jongin – mutatkoztam be ezúttal kínaiul, kedves mosolyt varázsolva arcomra, ami Yixinget szinte teljesen lesokkolta. A Tao névre hallgató férfi elmosolyodott, majd beszédbe elegyedett velem.

- Nagyon jó a kiejtésed; éltél esetleg Kínában? – kérdezte, mire én egy pillanatra a vöröskére néztem, majd magamra aggatva egy tökéletes szerepet, válaszoltam a kérdésre.

- Tudja, nagyon jó adottságaim vannak a nyelvek terén; a kínaival csupán szerencsém volt… - vontam meg vállam, mire rá sem hederítve páromra, helyet foglaltam a kanapén. Hosszú délután lesz a mai, az már biztos…

Lay: Na és akkor hadd vázoljam fel a helyzetet. Az, ex-orvosom és a fiú, akit kedvelek, épp nagyban bájcsevegtek a nappaliban, míg én hol a kajákért, hol az italokért rohangáltam hol a közértbe, hol csak a konyhába. Már folyt rólam a víz, kurvára le kellett volna zuhanyoznom, vagy legalább rendbe hozni a kinézetem, de erre nem volt alkalmam. Örültem, hogy Kai ennyire jól kijön Tao-ge-vel, de ettől függetlenül az alapfélelmeim megmaradtak: mit kereshet itt ő? Miért jött el hozzám? Mit akarhat? És mikor lesz alkalmam ezeket megkérdezni tőle?

Kai: Amíg Yixing játszotta a szobalányt, én elbeszélgettem ezzel a Tao pszichológussal, aki beszédstílusban is sokkal fiatalabbnak tűnt, mint amennyi valószínűleg volt. Persze arra nem akartam rákérdezni, mennyi idős, miért van itt, és mégis mi az anyám faszát akar Yixingtől, mert a jól nevelt fiú szerepét fenn kellett tartanom. Még az a szerencsém, hogy nem kérdezett rá, miért járok Yixinghez…

Lay: Miután végre kellemesen kényelembe helyezhettem magamat a fotelomban, Tao végre felém fordult.

- Jól nevelt srác. De a kezelések alatt is ilyen? - kérdezte. Először nem esett le, hogy mit mondott, de mikor ez megtörtént, köpni nyelni nem tudtam. - Ne kérdezd meg honnan tudom, jártam az intézetben. - tette hozzá azzal a tipikus Tao mosollyal az arcán, ami pár pillanat múlva eltűnt s helyét a rideg komolyság vette át, amitől kirázott a hideg. Most sokkal inkább hasonlított egy harmincas fiatalemberre, mint általában, ami rossz előérzetet keltett bennem.

- Nos, mi szél hozott Tao-ge? - kérdeztem végül.

- Valójában Park MinJi-től tudtam meg a számod. Ő a barátnőd nem igaz? - kérdése rosszul érintett, percek alatt elöntötte fejemet a kétség, de ebből kívülről semmit nem lehetett látni. Csak bólintottam egyet, mire a volt orvosom folytatta. - Azért vagyok itt, mert az intézet keresett meg, ahol dolgozol. Át akarnak helyezni Kínába. Én pedig maradnék itt és átvenném a jelenlegi betegeidet, ezt pedig azzal indokolták, hogy szükség van egy specialistára. Sürgősen.

Kai: Jól hallottam azt, amit hallottam? Yixing komolyan…? Ezt nem akartam tudomásul venni. Egyszerűen nem akartam elfogadni, hogy megint… Nem. Ez így nem mehet; mégis miféle jogon akarják őt elvenni tőlem? Yixing nélkül számomra nincs gyógyulás, nincs jövő, de legfőbbképpen nincs remény, amely életben tartathatna. Jobban belegondolva, azt sem tudom pontosan, eddig mi miatt nem haltam meg.

Lay: Egy leplezetlenül riadt pillantást vetettem Kai-ra, aki minden igyekezete ellenére feldúltnak tűnt. Én is az voltam. Rosszul esett, hogy haszontalannak gondolnak, azok után, amiket ebben az intézetben véghez vittem. Betegek tömegein segítettem, hiába volt, akit nem tudtam megmenteni, az arányok még akkor is nekem kedveztek. Nem akartam itt hagyni Koreát, az intézetet, a barátaimat, és nem akartam itt hagyni Kai-t sem. Görcsösen rándult össze a tenyerem, percekig csak néma csöndben ültünk.

- Nem. - mondtam végül. - Nem hagyom itt az állásom.

Kai: Szívem hevesen vert, ahogy pszichológusomról a másik idegen orvosra emeltem tekintetemet, aki látszólag nem örült Yixing ingerült válaszának, amiből sütött az ellenkezés vágya. Láttam a Tao nevezetű férfin, hogy szíve szerint lemondóan sóhajtana egyet, s csak azért nem teszi, mert nem akarja megsérteni egykori páciensét. Mindketten eléggé feszültnek tűntek, bennem meg csak az a kérdés zakatolt, hogy vajon tényleg előttem kellene ezt megbeszélniük?

Lay: Reszelve fújtam ki a levegőt. Nem ő tehetett erről az egészről, mégis ő vele viselkedtem ilyen bunkón.

- Ne haragudj Tao ge… Egyszerűen… Nem szeretném itt hagyni az életemet. - mondtam, egy árnyalattal nyugodtabban. Tao megértően nézett rám, majd bólintott.

- Én ezt elhiszem Yixing… - kezdte Tao. - De te is tudod, hogy ezt nem velem kell megbeszélned. - sóhajtott végül. Nem tudtam, mi tévő legyek. Hiányzott Kína, de nem volt miért visszamennem. Már nem tartoztam oda. Itt volt az otthonom.

Kai: Nem akartam jelen lenni ennél a beszélgetésnél; úgy éreztem mindez nem nagyon tartozik rám, így annak ellenére is elhagytam a helységet, hogy baromi kíváncsi voltam. Nem gondoltam volna, hogy majd ennyire zavart leszek attól, hogy talán elveszíthetem Yixinget, az orvosomat, és jelenlegi szeretőmet. De mégis miért aggódom én ezen ennyire? Milliónyi embertől kellett már búcsút mondanom, Yixing csak egy lenne a sok közül? Akkor meg miért haltam majdnem bele a másik szobában tomboló némaságba?

Lay: Ismét fojtogató csend telepedett kettőnk közé. Nem bírtam, ex-orvosom szemeibe nézni. Inkább őrlődtem magamban, mint egy sarokba szorított vad. Sokat gondolkoztam azon, hogyha én és Kai állatokként születünk, vajon mik lettünk volna? Kai egész biztosan farkasnak születik. Büszke teremtény, ragadozó ösztönnel, karizmatikus személyiséggel, és fenséges külsővel. Arról viszont fogalmam sincs, hogy én minek születtem volna. Tao, megunva a csendet bíztatón megveregette a vállamat.

- Ne aggódj Yixing, ha úgy alakul szólok pár szót az érdekedben! - hálásan mosolyogva néztem fel rá. Ő tényleg mindenben mellettem állt. Mint egy remek testvér. De a következő kérdése teljesen sokkolt. - De mondd csak… A rohamaid… Még mindig jelentkeznek?

Kai: A kínzó némaságot folyton pörgő gondolataimmal próbáltam elterelni; mi lesz velem, ha Yixingnek vissza kell menni Kínába? Ugyan már, mi történne Kim Jonginnal? Ugyanúgy élném tovább a szánalmasan beteg életemet, egészen addig, amíg bele nem halok a saját mazochizmusomba. Ha eddig képes voltam Zhang Yixing nélkül élni, akkor most is gond nélkül fog menni, akármennyire is szeretnék mellette maradni. Azt hiszem tényleg szerettem őt, de a szerelem egy múlandó, bonyolult érzelem, ami sosem tartozott az erősségeim közé… De ha éveken keresztül szerelmes voltam Chanyeolba, hirtelen hogy tudtam átváltani Yixingre? Vagy még mindig nem tettem volna túl magam a régi barátomon…? Erre a kérdésre tényleg nem tudtam volna választ találni. Egyszerűen csak számoltam a másodperceket, próbálva nem a legrosszabbra gondolni.

Lay: Nem tudtam, erre mit válaszolhatnék. A rohamaim… Már nagyon rég nem jelentkeztek nálam a betegségem jelei, de az nem azt jelentette, hogy nem lappangott még bennem. Ott volt, várva arra, hogy kitörhessen, én pedig túl gyenge lettem volna megfékezni. Lesütve szemeimet, képtelen lettem volna Tao-ra emelni a tekintetemet.

- Sejtettem. – sóhajtott az idősebb, percekig tartó néma csend után. – Lay, én aggódom érted. – mondta őszintén. Most rajtam volt a sor, hogy felsóhajtsak.

- Nem vagyok már kisgyerek, Tao. Értékelem a segítséged, de tudok magamra vigyázni. – feleltem, szokatlanul hidegen, amin meg is lepődött ex-orvosom, szemöldökét elegánsan felvonta. – Ne haragudj, én… Nem úgy értettem. Csak… Össze vagyok zavarodva. Nehéz időszak ez a mostani, túl sok minden összejött.

- Én ezt megértem és kérlek, válaszolj őszintén… – kíváncsian néztem rá, ahogy Tao bíztatóan a combomra rakta egyik kezét, közelebb húzódva hozzám. – MinJi-vel jól meg vagytok?

Kai: A néma szobába átszűrődött a másik helységben elhelyezkedők beszélgetése, így egy kicsit fülelve tökéletesen hallottam, mit kérdezett Tao az orvosomtól. Szívem hevesen kezdett dobogni, ahogy realizáltam a kérdést, és a vele együtt járó tényeket… Yixingnek barátnője volt és velem csalta őt. Nem szimpatizáltam a csajjal, elvégre ő is kapott abból, amiből én is táplálkoztam, de tuti nem érdemelte meg, hogy egy pasi miatt legyen vége egy, ki tudja mióta tartó kapcsolatának. Ez még kevésbé zavart, de ott volt a kérdés… hogy vannak ők? Kurvára reméltem, hogy Yixing nagy érzelgős pillanatiban nem kotyogja ki, hogy együtt vagyunk, mert ha igen, én esküszöm megfojtom. Oké, ezt nem gondoltam komolyan, de akkor is… És Tao miért szólította őt Laynek?

Lay: A kérdésére feszülten kezdtem el venni a levegőt, egyre gyorsabban, próbálva megőrizni a hidegvérem.

- Ezt muszáj most megbeszélnünk? – kérdeztem, mire egy aggódó pillantást kaptam válaszul. Nem érintett különösebben rosszul a téma, csak nem tudtam, hogyan magyarázhatnám el neki a jelenlegi helyzetet. Nem akartam bemártani MinJi-t a saját érdekemben, de nem is tálalhattam ki neki a Kai-al való kapcsolatunkról. – Valójában van neki valaki más is… Taemin. – szólaltam meg végül, mire Tao szemei elkerekedtek. Nagyot nyelve, komolyan nézve a szemeibe, úgy folytattam. – De én sem voltam hozzá hűséges.

Kai: Baszd meg Yixing, hogy neked is rébuszokban kell beszélned szerencsétlen orvosodnak. Ha már kitálalsz, tegyed rendesen, de ne ilyen idegtépően idegesítő módon. És lehetőleg ne úgy, hogy én is halljam, mert azt nem viselném el… Nem akarom, hogy emiatt el kelljen mennem tőle, és reménykedtem abban, hogy Yixingnek lesz fogalma a diszkrécióról, és befogja majd a száját. Persze, átmehettem volna a szomszédos szobába valami ürüggyel, hogy véget vethessek a beszélgetésüknek, de nem tettem. Túlságosan kíváncsi voltam.

Lay: Tao lassan bólintott, tekintetéből megannyi érzelmet véltem leszűrni. Mintha… csalódott volna bennem, de valahol meg is érthette a dolgot. Percekig tartó néma csend után csak hatalmasat sóhajtott, és felállt a kanapéról. Követve példáját én is feltápászkodtam, miközben tekintetemet továbbra is az arcán pihentettem.

- Ez a te életed Lay, nekem nincs jogom beleszólni. – mondta kissé melankolikus tónussal a hangjában. – Csak arra kérlek, jól gondold meg minden döntésedet! Te is tudod, hogy nem tudnám elviselni, ha valami bajod lenne. – halványan rám mosolygott, amit próbáltam a tőlem telhető legőszintébben viszonozni, de megijedtem. Megijedtem, mert értettem mire célzott. Érezhette, hogy valamit nagyon meggondolatlanul cselekedtem, és féltett engem. De én már elhatároztam magam. Vállalom a következményeket azért, hogy Kai-al lehessek. Egy társat találtam benne… egy barátot… egy szerelmet.

- Kikísérlek. – mondtam ex orvosomnak, azzal az a bejárathoz vezettem őt. Akkor, amikor a kapun kilépve, mosolyogva visszafordult, hogy integessen, még nem sejtettem, hogy akkor látom utoljára, ZiTao tündöklő mosolyát.

Kai: Őszintén nem tudtam, mit kellene, vagy mit illene tennem egy ilyen helyzetben. El kellett volna búcsúznom Taotól, úgy ahogy illendő lett volna, vagy ez csak a kettejük sajátos dolga volt, amit jobb volt, nem megszakítanom? Ezt nem tudhattam, de nem éreztem magamat akkor bunkónak és emiatt úgy gondoltam, nem volt nagy baj, hogy nem tartottam be a normálisnak számító protokollt. Viszont abban száz százalékban biztos voltam, hogy Yixingnek sokat jelentett régi orvosa, és tudtam, hogy szüksége van némi egyedüllétre annak érdekében, hogy képes legyen összeszedni magát. A kérdés csupán az volt, mit kellene nekem addig tennem? Maradjak a seggemen az üres szobában, várva Yixing engedélyező szavára? Esetleg szökjek megint el? De hova mehetnék?