15. rész

Lay: Továbbra is az utat figyeltem, nem néztem rá, csak csendben ültem mellette egy darabig.

- Azt hiszem nem érted a lényeget – mondtam, ahogy lassan lekanyarodtam egy kereszteződésnél. – Nem alkalmazkodnod kell, hanem legyőzni a betegséged, amibe én csak segíteni tudok, de a harcot neked kell megvívnod. Te döntöd el, hogy mennyire vagy együttműködő, ezen is múlik a javulásod vagy romlásod – fejeztem be a mondandómat, mire az autóra csend telepedett. Kérdések ezrei keringtek a fejemben. Valóban érdemes nekem ennyire ragaszkodnom hozzá? Vajon az önzőségem mennyiben árt majd neki? Hiszen ha még meg is próbáljuk fenntartani az orvos-beteg kapcsolatot, a tény, hogy máshogy nézünk egymásra, megmarad. – Ami pedig Chanyeolt illeti… – álltam be, egy parkolóba. A belvárosban voltunk, az emberek nyüzsögtek, s hirtelen úgy éreztem, mi is belecsöppentünk a stresszes nagyvárosi hétköznapokba. – Hazudnék, ha azt mondanám, nem esik rosszul, vagy nem bánt a dolog – fordultam végre felé az ülésen, bólintva magamnak, ahogy végiggondoltam, mit szeretnék mondani. – Ugyanakkor nem hibáztatlak, mert… Beteg vagy, JongIn. És a kettősszemélyiség… Még egy orvosnak is hatalmas falat.

Kai: „Mert… beteg vagy.” – Istenem hányszor hallottam már én ezt a baromságot. Ha bármi rosszat tettem, sosem kellett vállalnom érte a felelősséget, mert mindig erre a betegségre kenték, ami sokáig nem zavart, de ahogy egyre idősebb lettem, úgy éreztem, nem tekintenek egyenrangúként magukkal. Féltek tőlem, csak nem merték bevallani senkinek sem… Milyen már az, hogy egy kölyök tart rettegésben mindenkit? Eléggé kínos, ha úgy nézzük.

 Magamban halkan nevetve fordítottam tekintetemet az ablak felé, úgy kémlelve a kinti világot, ami akkor mindennél szebbnek és nagyobbnak tűnt. Nem akartam válaszolni Yixingnek; értettem a lényeget és feleslegesnek éreztem a beszédet. Higgyen, amit hinni akart, én is ezt tettem. Már akkor belefáradtam ebbe az egészbe, amikor elkezdődött: kényelmes volt számomra a szituáció, nem érdekelt a külvilág, ahogy a bennem tomboló komoly problémák sem. Egyedül akkor zavart a kettős személyiségem, amikor két ember között kellett volna döntenem… mert mindkettejüket szerettem, és egyikkőjüket sem akartam elengedni.

Lay: Kiszállva a járműből Kai oldalához mentem, és kinyitva neki az ajtót, jeleztem, hogy szálljon ki. Egy kávézó előtt voltunk. Úgy gondoltam, mindkettőnk helyzetét megkönnyíti, ha nyugodtabb környezetben vagyunk tekintve, hogy ha egyedül maradtunk volna otthon, valószínűleg elég feszült lett volna a légkör. Belépve a helyiségbe, kellemes berendezés fogadott. Hatalmas ablakok nyíltak az utcára, mellette fekete, kétszemélyes bőrfotelek sorakoztak párosan szembe állítva egymással, egy-egy csokoládé színű asztal körül. A négyszemélyes férőhelyek egy alacsony fallal voltak egymástól elszeparálva. Jobb oldalt állt a pult. A falak színe fehér és fekete színben váltakozott, egyfajta hatást elérve ezzel, ami nagyon is illett egy kávézóhoz. A levegőben terjengő pörkölt kávé illatától, már most megkönnyebbülten fújtam ki magam.

- Hova szeretnél ülni? – néztem a betegemre.

Kai: Vállaimat megvontam, jelezve ezzel orvosomnak, hogy számomra teljesen mindegy, hova ülünk, így ráhagytam ezt a „feladatot”. Eléggé fáradtnak éreztem magam, és nem szívesen beszélgettem volna, de hagynom kellett, hogy Yixing elvégezze a munkáját, hogy tudjon nekem segíteni. Biztos voltam abban, ha elérünk egy bizonyos pontot, képes leszek döntést hozni… csak nem a közeljövőben.

 Leültem a férfivel szemben egy eldugottabb boxba, belesüppedve a puha fotelbe, melynek kényelme konkrétan rabul ejtett. Hosszasan néztem Yixinget, időnként talán túlságosan sokat sejtetően, de nem tudtam véka alá rejteni érzéseimet; tényleg szerettem őt, de sajnos nem olyan módon, ahogy azt megérdemelte volna. Magamba bolondítottam az orvosomat, ezzel komoly problémákat rakva a vállaira s lelkiismeretére. És hogy bántam-e? A legnagyobb baj az volt, hogy nem.

Lay: Először mindketten rendeltünk, én egy latte-t, Kai meg valami kimondhatatlan nevűt. Őszintén nem voltam otthon a kávék terén, így nem nagyon tudtam megjegyezni, hogy melyik milyen. A latte-ról is csak annyit tudtam, hogy édes, és valahol úgy készítik, hogy az alja és a teteje különböző árnyalatú. Míg az italokra vártunk, próbáltam kicsit oldani a kínos feszültséget, mert tapasztalatból tudtam, hogy így nem célszerű egy kezelésbe belekezdeni, hiszen az alapjaiban elég stresszes lesz, főleg ha a betegség gyökerei olyan fájdalmas emlékek, mint Kai-nak. Csak egy probléma volt. Fogalmam sincs, hogy mit kellene ilyenkor mondanom, mit kellene témának bedobnom.

- Na és… Jól aludtál? – erőltettem egy mosolyt ajkaimra. Na gratulálok neked Zhang Yixing, ezt nevezed te remek témának? Azt hiszem, eladhatod az eBay-en a nyomorult orvosidat.

Kai: Eddigi tapasztalataim szerint, Yixing nem viselte valami jól a váratlan vagy éppen kínos helyzeteket, mert olyankor mindig valami nem odaillő kérdést bírt feltenni. Szívem szerint kinevettem volna kedves bénasága miatt, de nem voltam olyan helyzetben, hogy ezt megtehessem. Persze, simán kiröhöghettem volna, de igazából nem is akartam annyira; valamilyen témát tényleg fel kellett hoznia, és nem hibáztathattam azért, mert terelni próbált. Hatalmas fájdalmakat okoztam neki csak az elmúlt napokban, érthető volt, hogy semmi kedvet nem érzett arra, hogy ezeket nyíltan megbeszélje velem úgy, ahogy az illett volna.

- Igen – sóhajtottam aprókat, visszaemlékezve arra a pillanatra, amikor Chanyeol karjai között ébredtem. – Jól.

Lay: Bólintottam. Azt hiszem ez egy halva született próbálkozás volt, így nem húztam tovább az időt, rögtön a közepébe vágtam.

- Volt már más olyan alkalom, hogy így éreztél? Hogy kétfelé húz valami? Mármint… Nyilván nem most vetted észre, hogy hasadt személyiséggel rendelkezel… De volt már a mostanihoz hasonló eset? Ha igen, szeretném ha elmondanád, akkor mit tettél, milyen döntést hoztál?! – mondtam, magamat is meglepve, a szokásos nyugodtsággal a hangomban, mintha semmi sem történt volna. Időközben kihozták a kávékat, én pedig jóízűen kortyoltam bele a gőzölgő italba, pár pillanatig lehunyva a szemem, hogy teljes mértékben átadjam magamat az ízek játékának, amit a latte okozott.

Kai: - Az egész életem ilyen – pillantottam komoran szemeibe, melyek értetlenül csillantak meg. Nem szívesen részleteztem volna a dolgokat, de az eddigi tetteimet végignézve úgy láttam a legjobbnak, ha együttműködő leszek Yixinggel. – Mindig kétfelé húzódok; mindegyik személyiségem mást akar, illetve… Ez bonyolult – sóhajtottam egy hatalmasabbat. – Ezek nem különálló embereket, nem olyan, mintha két lélek lenne bennem. Egyszerűen én vagyok kettészakadva; eltörve egy olyan ponton, amire nem lehet logikus magyarázatot találni. Az egyik felem rombolni akar, pusztítatni, másoknak ártani és kísérletezni, míg a másik nem akar a többi ember életével foglalkozni, csak kielégíteni a beteg vágyaimat, amik a saját testem kínzásában nyilvánulnak meg. Legalábbis az esetek többségében.

Lay: Végighallgatva mondandóját, logikusan próbáltam nézni a helyzetet.

- A személyiségzavarok nagy része gyógyítható, Kai – mondtam. Úgy döntöttem felesleges magamban tartani ezt a dolgot, hisz ő más volt, mint a többi beteg. Ő tudta, hogy mi nem stimmel vele, és ez már egy jó útnak számított. – Itt minden azon áll, hogy te meg szeretnél-e gyógyulni. Hogy le szeretnéd-e győzni a gyengébb személyiségedet, úgy igazán. Vagy… – itt ismét kortyoltam egyet a kávémból. – Esetleg te már feladtad a harcot?

Kai: Ezen kijelentésén már muszáj volt elengednem egy gyér, mégis a helyzethez tökéletesen passzoló mosolyt, amellyel kifejeztem minden érzelmemet, amit a témához szavak nélkül kívántam hozzáfűzni.

- Már akkor feladtam, mikor ez az egész még el sem kezdődött – meredtem hosszasan magam elé, majd felébredve rövidke bambulásomból, a különös arcmimikákat használó férfira pillantottam. – Eddig tökéletesen meg voltam elégedve ezzel a kettősséggel, mivel nem voltak különösebb igényeim az életemmel kapcsolatban. Viszont… Ma már el akarom hagyni az egyiket.

Lay: Válaszán bólintottam, és végre úgy éreztem, van remény. Még nincs minden veszve, Kai igenis képes lehet a gyógyulásra… Itt már csak az a kérdés, hogy komolyan akarja-e. Nem rajtam múlik a dolog, hanem rajta, én csak segítek neki.

- Mit szeretnél az élettől? Tegyük fel, hogy az egyik személyiséged eltűnik. Mihez kezdenél? Okos fiú vagy JongIn, nagyon sokra vihetnéd. – kérdeztem, miközben az arcát fürkésztem. Tudtam, hogy nem szívesen beszélt erről, de hálás voltam, hogy mégis megosztott velem néhány információt. Fontosnak találtam a bizalmat, és jó érzéssel töltött el, hogy Kai, felruházott ezzel.

Kai: Hosszasan gondolkoztam kérdésén. Mit szeretnék az élettől? Mihez kezdenék azután, hogy már nincs betegségem? Hogy már nincs mi mögé bújnom? Hogy már ugyanolyan normális ember vagyok, mint a többi? Persze valószínűleg ez nem holnap fog bekövetkezni, mégis muszáj volt elgondolkoznom rajta… Mi akartam lenni gyerekkoromban? Biztosan voltak álmaim, ambícióim, mint a többi embernek… de mik voltak azok?

- Őszintén nem tudom – sóhajtottam hatalmasat, mert tényleg nem emlékeztem, mit szerettem volna, amikor kicsi voltam. – Vagy… – gondolkoztam el egy pillanatra, mivel mintha eszembe jutott volna valami – Amikor még fiatalabb voltam, és élt a húgom, nos… – ekkor rá emeltem eddig az asztallapot vizslató tekintetemet, majd nyelve egy nagyobbat, beszédbe kezdtem. – Volt egy „idilli” álmom, azt hiszem; hatalmas tetőlakással, két kisebb gyerekkel és egy férfival… Emellett még, ha jól emlékszem táncos akartam lenni.

Lay: Végighallgatva a mondandóját, halványan elmosolyodtam. Szép tervek, szép vágyak, pont, mint egy egészséges emberé. De volt egy ok, amiért ez nem válhatott valóra eddig. De jó úton haladunk eddig. Maradjunk is ennél.

- Na és… Mesélj, milyennek képzelted el ezt a házat? – kérdeztem, kíváncsian fürkészve szemeit. Valamiféle régi fájdalmat véltem bennük felfedezni, amitől végig futott a hátamon a hideg. Sajnáltam JongIn-t. Magányos volt, és ez nagyban rontott a helyzetén is. Nem volt lelki támasza. A saját családjára sem számíthatott igazán. Csodálom, hogy még nem adta fel a küzdelmet… Úgy értem, végleg.

Kai: - Mindig szerettem, ezeket a nagyvárosi gettó házakat – nyaltam meg ajkaim szélét, ahogy ujjaimat tördelve néztem mindenfelé, csak éppen Yixing szemeibe nem. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki a féltve őrzött titkait készült feltárni egy felnőttnek. Végül is, én is ugyanezt tettem, és ezért lehettem zavarban. – Hatalmas, piros téglás épületnek a legtetején élnék, egy nagy lakásban, tudod tűzlétrával, meg minden ilyen Amcsi cuccal. Klasszikus Amerika hangulata lenne, mint azoknak a béna tumblr lakásoknak annyi különbséggel, hogy ez nem lenne olyan látványtalanul giccses. Hülyén magyarázhatom, de remélem érted, mire akarok kilyukadni.

Lay: Aprót bólintottam, miközben magamban újrajátszottam a hallottakat.

- És… Milyen munkád lenne? – faggatóztam tovább. Szinte fizikai fájdalmat okozott az, hogy minden, amire vágyott, amit elképzelt magának, megvalósíthatatlan a számára. Egy félre siklott élet története, a legszomorúbb dolog, amit valaha hallhat egy pszichológus. Pláne, ha arról a személyről van szó, aki fontos a számunkra. Ahogy végigpásztáztam az arcát, csak még inkább magába szippantott a melankolikus hangulat. Jóképű, életerős fiú ült előttem, aki előtt nagy lehetőségek álltak volna… És nem tudta őket megvalósítani. Fájt. Szó szerint marcangolt belülről ez a tény. De… Éppen ezért voltam ott. Hogy osztozzunk a fájdalmon, hogy fényt találhassunk a vak sötétben… Együtt.

Kai: Kérdésére hatalmasat nyeltem, nem tudva eldönteni, hogy elmondjam-e a férfinak az igazat, vagy hazudjak valamit. Hatalmasat sóhajtva végül amellett döntöttem, hogy őszinte leszek, mert a hazugságaim miatt eddig csak a bokámat ütöttem meg, semmi mást.

- Öhm… – motyogtam legalább magam előtt egy fél percig, nem pillantva az engem kíváncsian vizslató szempárokba. – Izé… Én eléggé sokáig… Khm… Táncos akartam lenni – Feleltem halkan beszélve, még olyan hangerővel, amit orvosom is meghallhatott. Miért éreztem ennyire zavarban magam?

Lay: Válaszára elmosolyodtam, szemeim előtt lebegett, ahogy Kai a színpadon van és táncol. Valahogy teljesen természetesnek hatott a kép. Ő… Oda tartozott. A kávémat kavargatva kicsit eltöprengtem. Tehát JongIn-t érdekli a tánc. Ez új volt, de örültem, mert egy újabb pontot találtam, amire támaszkodhattam.

- Mi az ami megfogott a táncban? – kérdeztem még mindig mosolyogva. Le se tagadhatta volna, hogy feszélyezi őt a téma, de nem akartam másról beszélni. Ha más témát hoznék fel, valószínűleg sokkal rosszabbul érintené, és így is úgy is beszélnie kellene magáról.

Kai: Ujjaimat tördelve, már teljesen feladtam azt a lehetőséget, hogy ejtsük ezt a témát, így inkább megembereltem magam, és rendesen válaszoltam neki, mert ennyit, igazán megérdemelt.

- Szeretem, hogy egyszerű mozdulatokkal ki tudom fejezni magam, szavak meg felesleges locsogás nélkül – mondtam őszintén, miközben az előttem elhelyezkedő asztalt fixíroztam. – Nem olyan nyílt, és szájbarágós mint mondjuk egy színdarab vagy egy dal… A táncnál meg kell érteni a mozdulatokat, az arcmimikát, és látni kell a kitartást, különben nem lehet értékelni. Ezt így nehéz elmagyarázni.

Lay: Szavaira akarva akaratlanul is elmosolyodtam. Úgy tűnt, JongIn valóban szenvedélyesen szeret valamit, és ez csak jó jel lehet. Ha az ember ragaszkodik valamihez, az porrá zúzhatja, megsemmisítheti. De szárnyalhat is tőle, felrepítheti a fellegekbe, boldoggá varázsolhatja a mindennapjait. Néma csend telepedett közénk, csak az arcát fixíroztam, próbáltam a helyébe képzelni magamat. Vajon mi járhat éppen a fejében?

- JongIn én… Szeretném, ha beszélnél nekem a gondolataidról. – tudtam, hogy nagy dolgot kérek, és minden joga meg volt hozzá, hogy visszautasítson. De reméltem, hogy nem teszi.

Kai: Kérésén megdöbbentem. Nem gondoltam volna, hogy tényleg kíváncsi arra, ami a fejemben van. Komolyan tudni akarta a vágyaimat? Ismerni minden ki nem mondott szót, ami napról napra egyre jobban csak gyötört és gyötört? Nehéz volt ezt elhinnem. Muszáj volt valamivel elterelnem a dolgot, vagy legalább húzni az időt, hogy addig se kelljen az agyam kegyetlen játékáról mesélnem neki. Elég volt, hogy mindez engem kergetett az őrületbe.

- Miféle gondolatokra vagy kíváncsi?

Lay: - Mi jár a fejedben, amikor valakit megismersz? Amikor valaki kritizál, amikor valaki megdicsér? Amikor valaki barátságos veled, vagy amikor valaki ellenséges? Amikor reggel felkelsz, és este lefekszel? Kíváncsi vagyok, hogy… Mit érzel olyankor – mondtam. Tudtam, hogy kemény fába vágtam a fejszémet ezúttal, de puhatolóznom kellett, és ha mégis megnyílna előttem, az egy hatalmas előre lépés lenne. De JongIn, pontosan tudtam, hogy nem ilyen ember. Sajnos számítottam rá, hogy erről most nem fog nekem beszélni, de a remény hal meg utoljára, ugyebár. És ahogy Kai-ra néztem, minden porcikám azt kívánta, hogy bár válaszolna.

Kai: Hatalmas sóhajt engedtem ki ajkaim közül, ahogy tenyereimet összedörzsölve gondolkoztam a válaszaimon. Nem szívesen feleltem volna minden kérdésre, de azok után, amit Yixingnél leműveltem, az volt a minimum, hogy legalább egy kis információval megajándékozom a férfit.

- A gondolataim és az érzéseim majdnem mindig semlegesek – tudtam le ennyivel a dolgot, bár éreztem, hogy egy ilyen válasz hallatán, mindent fog tenni, csak éppen békén hagyni nem. De lehet tudat alatt éppen ezt akartam; hogy foglalkozzon velem, hogy ne érezzem magamat egy örökre bezárt könyvnek. Lehet azt szerettem volna, ha belém olvas, ha megtudja a titkaimat, ha megismeri a gondolataimat… mégsem éreztem a helyzetet biztonságosnak.

Lay: Már kihűt az italom, mire ismét odáig jutottam, hogy megszólalok. Nehéz volt. Nehéz volt megálljt parancsolni az eszem azon részének, amelyik szinte sikoltozott Kai-ért. Hiába próbáltam magamban elnyomni a felesleges gondolatokat, mégis csak utat tört magának a tény, hogy JongIn ezzel tulajdonképpen arra is célozhatott, hogy a mi együttlétünk is csak semlegesnek számított. Így már sokkalta logikusabbnak tűnt, hogy utánam mással is hempergett. A gond viszont csak az volt, hogy nekem jelentett is valamit az a bizonyos dolog. Utáltam ezt, hogy felnőtt férfi létemre saját magammal kellett harcolnom, pedig sokkal kényelmesebb lenne mindenkinek, ha csak elfelejteném az egészet.

- Értem. – ennyit tudtam csak kinyögni, de már ez is meghaladta a képességeimet.

Kai: A kettőnk közt beállt csend egyenesen elszakította a gerincemet egyben tartó kötelet, mely eddig a menedéket jelentette nekem. Már ez sem volt. Láttam Yixing tekintetében, hogy mennyi minden kavargott benne rólam, rólunk, az egész elfuserált helyzetről, ami az utóbbi időben állt be. Nem szerettem volna fájdalmat okozni neki, kétségek közé taszítani, hogy akkor most az iránta érzett érzelmeim tiszták-e vagy sem… Mondjuk erre én sem tudtam a választ. Teljesen össze voltam zavarodva, majdnem minden értelemben. És erre csak egy lapáttal rátett az, hogy amint kinéztem az ablakon, egy ismerőst pillantottam meg.

 Bőre kreolos volt, ajkai vastagon pihentek, gyönyörű barna szemei pedig elképedten meredtek rám, mintha egy régen meghalt, lélektelen emberrel nézett volna farkasszemet. Egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni, csak és kizárólag rá…

 Egyszeriben eltűnt látókörömből, mely egyszerre rémisztet meg s töltött el kellemes, meleg érzéssel. Sajnos az utóbbi hamar szertefoszlott bennem, mikor a kávézó ajtaján láttam bejönni őt, idegesen villogó íriszekkel, gyilkolásra készen állva. Ha nem én lettem volna, látványos remegésbe kezdek, annyira rémisztő volt, az amúgy kedves külleme.

- Helló Kai – köszönt mézédes hangon, mellyel akár a torkomat is elvághatta volna. A velem szemben ülő orvos a váratlanul érkezett vendégünkre emelte tekintetét, miközben én elképedve rebegtem magam előtt, akár egy idióta.

- Taemin?

 A kérdés kicsúszott, a pofon pedig elkapott.