5. rész

Lay: Az ideggyógyászat várótermében ültem, és leírhatatlanul ideges voltam. Úgy éreztem, mindjárt én is összeroppanok a feszültségtől. Hajnali kettő volt, és egyedül én vártam JongIn-ra. A szüleit nem lehetett elérni, így az egyetlen biztos személy én voltam. Kai-ra, az ágya mellett találtak rá, félig eszméletlenül, görcsös bénulással, és a szájából kicsorduló nyálával. Azt mondták, ezt valami olyan esemény okozhatta, amitől túlizgulta magát, és mivel JongIn beteg, nem hogy lenyugodni próbált, még rá is kontrázott. Így az idegei szépen kikészültek, és csoda, hogy nem lett komolyabb baja, pl agyvérzés vagy ehhez hasonló dolgok. Engem akkor hívtak, mikor már a kórházban feküdt én pedig azóta itt dekkoltam és vártam, hogy felébredjen, hogy aztán haza vigyem. Nem az intézetbe, hanem haza hozzám, az én házamba, hogy nyugodt környezetben legyen addig, amíg össze nem szedi magát, ami lehet egy-két nap, de akár több hétig vagy hónapig is terjedhet. Ez csak rajta áll. Azt mondták, hogy ha felébred, rögtön vigyem haza, és orvosaként a nap huszonnégy órájában vele kell lennem.

Kai: Csupán a monoton pityegésnek köszönhetően vitt rá a lélek, hogy fáradt szemhéjaimat lassacskán felemeljem. Erős fény világított meg, amitől majdnem kiégettem a retinámat, így reflexből szorítottam újra össze íriszeimet. Alig észrevehetően emeltem arcom elé kezemet, melyen húzódott a bőr, ezzel is kellemetlen érzést okozva nekem.

- Mi a picsáért van egy reflektor az arcomban? – morogtam orrom alatt, a kérdést inkább feltéve magamnak, mint bárki másnak, ám jobb oldalamnál megéreztem egy árnyékot rám vetődni, kinek tulajdonosan gyengéden simított végig hosszú ujjaival érzékeny bőrömön.

Lay: Időközben kiszóltak, hogy az ifjú uraság ébredezik, így az ágya mellett vártam, meg míg magához tér. Kérdésére majdnem elnevettem magamat. Tipikus Kim JongIn. Óvatosan simítottam végig karján, miközben aggódó tekintettel fürkésztem az arcát. Kibaszottul sápadt volt, és ez nagyon aggasztott. - Hogy érzed magad? - kérdeztem, a karját simogatva. A bőre a szokottnál hidegebb volt, ez meg még jobban aggasztott. Láttam az arcán, hogy először fel sem fogta kérdésem, így hagytam, had térjen teljesen magához. De egy kérdés akkor is kicsusszant. - Mi történt? - kérdeztem.

Kai: - Hogy mi? – pislogtam az ágyam mellett ücsörgő Yixingre, aki aggodalmas ábrázata mellett, még a karomat is agyon taperolta. Emlékeztetett egy tipikus nagymamára, ami egyszerre hatott rám furcsán és kellemesen is. – Meglátogatott az elmegyógyiban az a tünetem, ami miatt a szüleim úgy döntöttek, nem vállalják értem tovább a felelősséget – feleltem, ahogy próbáltam feljebb ülni, de a gyenge karomnak hála ez nem épp jött össze.

Lay: - Pihenj még egy kicsit! - sóhajtottam frusztráltan, sikertelen próbálkozását figyelve. - Miért jött elő? Mi idegesített így fel? - ráncoltam a homlokomat, miközben magamban próbáltam a helyére illeszteni a kirakós darabjait. Látva a Kölyök arcát, még jobban elbizonytalanodtam. Úgy nézett rám, mintha egy nem kívánatos féreg lennék. Mit tettem, amiért így kiakadt? El sem tudtam képzelni. Kezeim megálltak a simogatásban, és értetlenül néztem az előttem fekvőre.

Kai: Kérdésére, hitetlenkedve kuncogtam fel, majd a bennem támadt hirtelen erőnek köszönhetően ragadtam meg pólójánál fogva, úgy rántva arcát az enyémhez. Arcunk hihetetlenül közel volt egymáshoz, így még gyenge leheletét is éreztem magamon, ahogy csodálkozó, döbbent tekintetét. Egy másodpercre elfogott a vágy, hogy ajkaira marjak, de aztán idegességemnek hála csupán erősebben szorítottam meg a rajta található textilt.

- Szerinted, ha tudnám, most abban a rohadt intézményben mereszteném a seggem? – sziszegtem fogaim közt, ahogy dühtől izzó szemekkel meredtem rá. – Ez az egész szarság teljesen kiszámíthatatlan és kontrolálhatatlan, akárcsak én; bármelyik percben előjöhet és tudom, hogy akármelyik másodpercben meghalhatok. És hidd el; akkor sem állítanám le, ha tudnám....

Lay: Szavai egészen mély sebet ejtettek bennem, ahogy valószínűleg tudatán kívül osztott meg velem lényeges információkat betegségéről. Erőt véve magamon, kiszabadítottam pólómat szorításából és hátrébb húzódtam. - Ha úgy érzed lábra tudsz állni, akkor szólj, mert haza megyünk! - váltottam inkább témát látva, hogy mennyire mélyen érinti őt a betegsége, és nem volt túl szerencsés közvetlen a rohama után felidegelni. Míg JongIn eszméletlen volt, elugrottam a kocsimért, amivel csak extrém esetekkor jártam, pedig elég izgató volt az a fekete Merci, amire még tizennyolc éves koromban spóroltam össze a pénzt, pedig nem nagyon volt rá szükségem. Most viszont kifejezetten jól jött. Hajnali fél háromkor pedig nem szívesen buszozik haza az ember, egy idegileg és testileg is labilis emberrel.

Kai: - Haza? – akadtam le egy szónál, ugyanis az túl abszurdnak hatott főleg, hogy egy intézmény számított nekem otthonnak. – Hova haza? Hozzád? – mutattam rám, majd ahogy alig láthatóan bólintva tudatta velem, hogy jól tippeltem valahogy nem volt kedvem tovább a kórházi ágyban feküdni. – Na azt már nem; nem hinném, hogy jól kijönnénk egymással, ráadásul tuti, hogy nem laksz egyedül, nekem meg semmi kedvem ott kerülgetni a vad idegeneket. Szóval én inkább visszamegyek a pszichiátriára – pattantam ki az ágyból, amin Yixing nagyon meglepődött, ugyanis tökéletesen jártam; azt sem lehetett észrevenni, hogy alig néhány órával azelőtt egy olyan rohamom volt, amibe lazán belehalhattam volna.

 Viszont a kifogástalan izomműködés nem volt elég, hogy elérjek az ajtóig, ugyanis alig néhány lépés megtétele után erős görcsöt éreztem a mellkasomban, aminek köszönhetően majdnem a földre rogytam.

 De Yixing elkapott; hátulról ölelt át, bal kezével az egyik karomat támasztva, míg a jobbal hasfalamat szorította, ezzel szinte belekarmolva kockáimba. Mozdulatlanul meredtem magam elé, hiszen tudtam, hogy bármit tennék, annak nem lenne túl sok szerencsés következménye.

Lay: Hitetlenkedve néztem, ahogy Kai fújtatva indul meg az ajtó felé, és sikeresen elveszti az egyensúlyát. Hirtelen mozdultam, és olyan gyorsan kaptam el a derekánál, ahogy csak lehetett. - Nem tudom honnan veszed ezt a baromságot, egyedül élek. - suttogtam a nyakára, ahogy álló pozícióba húztam, de nem fordítva a felálláson, hátulról öleltem magamhoz, és egy puszit nyomtam puha nyakára. - Nem engedhetlek vissza egy ideig az intézetbe. - mondtam egyenesen a fülébe.

Kai: Édes szavai lágyan cirógatták bőrömet, ahogy érzékien formálta meg gondolatait, melyeket lényegretörően adott elő. S mikor gyengéd puszit hintett nyakamra éreztem, hogy alul majdnem szétrobbantam. Hitetlenkedő mosollyal arcomon fordultam vele szembe, még mindig karjai szorításában. Halk sóhajt engedve ki magamból hajoltam közel ajkaihoz, alig két centiméterre tőle. Nem törődve a bennem lappangó gyengeséggel, vagy a megszeppent tekintetével, egyszerűen rámartam ajkaira, közben tincsei közé helyezve ujjaimat.

Lay: A kezdeti meglepettségem szinte rögtön elmúlt, ahogy forró ajkai a számra tapadtak, s ujjai a tincseim közé túrva a fejbőrömet masszírozta. Közelebb húztam magamhoz, többet akartam belőle. Fejemet elfordítva mélyítettem el a csókot, kezeimmel feneke alá nyúlva, emeltem kicsit meg, ezzel formás gömbjeibe markolva. A csók hosszú volt, és mámorító, nyelveink vad párbajt vívtak egymással. Csak percekkel később váltunk el egymástól, én pedig felváltva néztem vöröslő ajkaira és szemeire. - Menjünk haza! - suttogtam, miközben hüvelykujjammal végigsimítottam arcán.

Kai: Ahhoz képest, mikor az első találkozásunkkor azt mondta, nem létesíthet velem szexuális kapcsolatot, ott a kórházban nagyon is hevesen ragaszkodott ajkaimhoz amit, egy cseppet sem bántam. És amikor belemarkolt a fenekembe... Egyszerűen fenomenális élményt nyújtott. Tudatában voltam annak, hogy nem azért csókoltam meg, hogy később ilyen vadul beindítson, de nem is igazán zavart a dolog. Viszont eredeti célomtól sem tértem el.

 Lassan távolodtam el tőle, arrogáns mosollyal arcomon, majd lazán sétáltam az ajtóhoz készen állva az indulásra. Félig visszafordultam s a földnek egy bizonyos pontját pásztázva, halványan vigyorogva sandítottam felé.

- Mellesleg dögös a barátnőd. Jó segge van.

Lay: Kijelentésére köpni-nyelni nem tudtam. A barátnőm? Hogy jön ide MinJi? Persze a Kölyök csak lazán kisétált az ajtón, egyenesen a parkolóba. Én pedig szótlanul meredtem magam elé, lassított felvételként nyitottam ki a kocsit és indultam el vele, mikor Kai is elhelyezkedett az anyósülésen. Az út nagy részét némán tettük meg, de aztán betelt a pohár. - Mit láttál? - kérdeztem az utat figyelve, de nem voltam abban biztos, hogy érti, miért kérdezem ezt. Mégis, egyszerűen elfogott a pánik.

Kai: - Egy olyan kaliberű jelentet, amit mi is lejátszottunk, alig tíz perccel ezelőtt a kórházban; csupán látványos szexuális energiában megnyilvánuló különbségekkel, amiket annyira nem értek, ugyanis a barátnődnek, tényleg nagyon jó segge van – válaszoltam neki mosolyogva, teljesen őszinte ábrázattal, bár valószínűleg az önelégült pofám nem arról árulkodott, hogy pontosan mennyire is ismerem el a nője adottságait.

Lay: Megforgattam a szemeimet. Komolyan, ez nem is JongIn lenne, ha nem tenne ilyen megjegyzéseket. - Nézd, nem mintha rád tartozna de, én nem vagyok szerelmes MinJi-be. - sóhajtottam, a félreértés elkerülése végett, majd kaján vigyor ült ki ajkaimra. - És tényleg jó a segge, de ismerek egy olyan személyt, akiével nem szállhat versenybe. - mondtam, nem pillantva Kai-ra, csak továbbra is az utat figyelve. De azért az a mosolya ott ült az ajkaimon, és szemeim is sokat mondóan villantak meg. Egy pillanatra Kai-ra néztem, de rögtön visszafordítottam a fejem, nehogy balesetet szenvedjünk azért, mert nem tudtam abbahagyni az arca bámulását.

Kai: Most komolyan megdicsérte a seggem, vagy csak nekem ekkora az egóm, hogy erre következtettem? Mondjuk mindegy volt, hiszen ajkain pihenő mosolya, mindent elárult. Viszont, sajnos a véremben volt, hogy bele kell kötnöm valamibe, és egy dolog amúgy sem hagyott nyugodni.

- Nézd Yixing; a kapcsolatod azzal a lánnyal tényleg nem az én dolgom, és nem is vártam volna el, hogy egyáltalán megemlítsd. Jogodban állt volna elküldeni engem a picsába... Miért nem éltél vele?

Lay: Felvont szemöldökkel figyeltem tovább az utat, miközben magamban még egyszer feltettem azt a kérdést, amit már én is számtalanszor gondoltam át. - Mert nem akartam élni vele. - sóhajtottam végül. A ház előtt lefékezve bevezettem őt a lakásomba. Nem mutattam ki de belül kicsit izgultam, hogy mit szól majd a lakhelyemhez. Kicsit olyan érzésem volt mintha összeköltöznénk. A cipőmet levéve az előszobában, megvártam, hogy ő is kövesse a példámat, majd a nappaliba vezetve leültettem őt a garnitúrámra. - Kérsz valamit? - kérdeztem.

Kai: Ahogy kinyitotta lakásának ajtaját, s a látvány a szemem elé tárult, legszívesebben elmosolyodtam volna. Tipikus legénylakás kinézete volt a lakhelynek, aminek színei és hangulata nagyon passzolt Yixing karakteréhez. Az elrendezésből megítélve, tényleg úgy tűnt, hogy egyedül él, és ebben nagyon reménykedtem; semmi kedvem nem volt még elviselni valami visongó kislányt a szomszédban.

 Amint leültetett a kanapéra, és megkérdezte szeretnék-e valamit, a felelet olyan gyorsan bukott ki belőlem, mint vulkánból a láva.

- Igen, kérek; a válaszodat szeretném hallani – pislogtam rá komolyan, mire testrészei megdermedtek. Lassan tápászkodtam fel helyemről, majd ismét hihetetlenül közel sétáltam hozzá, annyira, hogy még a leheletét is éreztem magamon. – Tudod, amikor megláttalak azzal a MinJi nevezetű csajjal, az első gondolatom az volt; Miért csókolod úgy, mintha a legjobb barátod lenne? És mégis minek vagy vele együtt, ha egyáltalán nem vagy szerelmes belé? Számomra ezek felfoghatatlan dolgok...

Lay: Gyáván fordítottam el a fejemet, de nem azért mert szégyelltem volna a szemébe nézni, vagy esetleg mert titkolni valóm lett volna. Egyszerűen kurvára nem volt most kedvem MinJi-ről bájcsevegni. - Ez nem igazán tartozik rád. - adtam meg a választ, kissé - nagyon - rideg hangon. Láttam rajta, hogy a feleletem kezdte felidegesíteni, és ezt most a legkevésbé sem akartam, az ő érdekében. - Ne haragudj, most nem szeretnék erről beszélni. - sóhajtottam, majd az órámra néztem. - Viszont ideje lenne aludni, menni, mert hajnali négy van. Gyere! - mondtam, azzal ellépve tőle a hálószobámba vezettem. - Mindjárt hozok neked tiszta ágyneműt, én pedig a nappaliban leszek a kanapén, ha bármi kellene. - mondtam, miközben elkezdtem lepakolni a takaróm meg a párnáim az ágyról, hogy tisztákat hozzak helyettük.

Kai: Bevallom, nagyon nem tetszett, ahogy kitért a válaszadás alól, de végtére is, valóban nem tartozott rám, miért dugta azt a csajt. Így próbáltam lenyugtatni magam, míg ő bevezetett a hálószobába, hogy tiszta ágyneműt hozzon nekem. Majdnem felröhögtem a mondat hallatán, és bármennyire is próbáltam visszafogni magam, az a hülye mosoly azért is oda került a pofámra, amit Yixing látszólag egyáltalán nem értett.

- Ne szöszmötölj ilyen hülyeségekkel; aludtam én már erdőben is egy kutyával, szóval nem kell nekem az ágyad. Jól elleszek én a kanapén is...

Lay: Megforgattam a szemeimet. Ismételten egy tipikus JongIn-nal néztem szembe. - Te vagy a vendég és nálam az a szokás, hogy a vendég alszik az ágyban. - mondtam, azzal lezártnak tekintve a témát, el is vonultam a cuccaimmal együtt, hogy aztán újakkal jöjjek vissza. Hoztam neki még egy törülközőt, papucsot, és pizsamaalsót is, ami csak reméltem, hogy jó lesz rá. Lepakolva ezeket az ágyra, a kölyökre néztem. - Szeretnél lefürödni, vagy majd reggel elintézed? - kérdeztem. Kai az ágyon ült és látszólag nagyon jól szórakozott a kialakult helyzeten, ami engem kurvára idegesített. De mégsem szóltam semmit.

Kai: - Igen szeretnék – mosolyodtam el ideges tekintete láttán, így gondoltam megkegyelmezek neki azzal, hogy néhány percre magára hagyom. Összeszedtem a cuccokat, amiket tőle kaptam, és szükségesnek éreztem a zuhanyzáshoz, így megkérdeztem, merre van a fürdő, mire ő fáradt szavakkal igazított el. Valamiért én kifejezetten energikus léptekkel kezdtem baktatni az ismeretlen szoba felé, mire a háló ajtajában megtorpantam, s mint aki elfelejtett valamit, úgy fordultam vissza. Yixing látszólag nem értette a helyzetet, így kihasználva az adandó alkalmat, határozott léptekkel álltam meg előtte, majd egy hirtelen mozdulattal rántottam magamhoz, s invitáltam szenvedélyes csókba. Nyelveink csodálatos párbajt vívtak egymással, miközben ízlelgettük egymás ajkait, mintha az lenne az utolsó táplálékunk. Zilálva váltam el tőle, s miközben a döbbenten csillogó szemeibe néztem, egy gyors kacsintással ajándékoztam meg, aztán sarkon fordultam, s elvonultam zuhanyozni.

 Hagytam, a forró víz hadd kényeztesse megfáradt testemet, minek tudtam már nincs sok hátra. Valahogy minden egyes percben éreztem a halál vasmarkát torkom körül, de különösebben nagy feneket nem kerítettem neki. Éltem, ameddig tudtam... S ahogy ezen elmélkedtem halk ajtónyitást hallottam.