11. rész

Kai: Nem jó. Nagyon nem jó… Én… Szívem szerint elengedtem volna fülem mellett ezeket, a szavakat, úgy, ahogy mindig tettem, amikor valaki olyan beszélt hozzám, aki egy cseppet sem érdekelt. Azt akartam, hogy ne érdekeljenek ezek az érzések, hogy nyugodtan szerethessem Chanyeolt, akivel már réges rég megérdemeltük egymást. De képtelen voltam leszarni mindezt, hiszen ott volt Yixing, aki iránt… Én is valami hasonlót éreztem. Hazudtam volna, ha kijelentem nem jelentett számomra semmit sem a vöröske, hiszen… megindított bennem valamit. Valami olyat, ami eddig senkinek sem sikerült; reménykedtem abban, ha majd kimondja válaszát, esetleg a benne tomboló érzelmek iránta felerősödnek annyira, hogy túlszárnyalják a Chanyeol irántiakat, vagy pont, hogy elnyomják azokat a gondolatokat, melyek csak és kizárólag orvosom körül forogtak. Nagy szükségem volt egy épkézláb válaszra és azt hittem, Yixing ebben majd tud segíteni… De nem sikerült neki. Bármennyire is szerettem volna neki válaszolni, egyszerűen nem tudtam őszintén a szemébe mondani, hogy én is szeretem, mert ott volt Chanyeol… Így egyszerűen csak meredtem rá, arra várva, hogy ő szólaljon meg.

Lay: Nem törtem meg a csendet, annak ellenére, hogy ez az én feladatom lett volna. Nem tudtam mit mondani. Az arca érzelemmentes volt, lélegzete egyenletes, így úgy tűnt, mintha semmilyen reakciót nem tudna erre produkálni. De ismertem már annyira JongIn-t, hogy tudjam, elnyomja magában a válaszát. Viszont nem tudtam, hogy ez mi lehetett. Ötletem sem volt. Talán csak nem akart visszautasítani, hogy ne bántson meg. De az istenért, ő Kim JongIn, miért is érdekelné őt, hogy megbánt-e vagy sem?! Annak a lehetőségét viszont kizártam, hogy viszonozná az érzéseimet, ami ironikus volt, tekintve, hogy olyan dolgokat műveltünk, amit a szerelmesek szoktak. Ettől eltekintve, valahogy tudtam, hogy nem érez irántam semmit. Se gyűlöletet, se sajnálatot, de végképp nem szeretetet. Hogy miért? Nos a válasz ismét csak ugyan az volt: Mert ő Kim JongIn. Azonban nem magyarázhattam meg mindent azzal a kifogással, hogy "ő Kim JongIn". Mert volt más magyarázata is a dolognak, csak erre nem engedte, hogy rájöjjek. Miért is engedte volna? Hisz én csak az orvosa vagyok…

Kai: Nem tudtam megszólalni, egyszerűen nem ment. A bennem mozgolódó szavak s gondolatok nem lettek volna elegek ahhoz, hogy kifejezzem mindazt, amit mondani tudnék, vagy akarnék… Választás előtt voltam, egy olyan előtt, amiről életemben nem hittem volna, hogy be fog következni. Vagy igent mondok Yixingnek és elveszítem Chanyeolt, akit már évek óta szeretek, vagy ellököm magamtól az új szerelem lehetőségét egy régi, talán nem is megfelelő kapcsolatért. A kérdés már csak az volt, hogy a lelki nyomorékságommal, melyikkőjüket tegyem tönkre?

- Azt hiszem… – nyeltem egyet, miközben folyamatosan magam elé meredve, még egyszer utoljára átgondoltam, hogy tényleg azt akarom-e, amit kimondani készülök. – Képes vagyok viszonozni az érzéseidet.

Lay: Ha ez lehetséges volt, az eddiginél fullasztóbb csend telepedett kettőnk közé. Meg akartam kérdezni, hogy esetleg jól hallottam-e az előbbit, de Kai tekintete mindent elárult. A szívem sebesen vert, úgy éreztem, szétzúzza a bordáimat belülről. Mintha ki akarna törni.

- Van fogalmad róla, hogy ez mivel jár JongIn-ah? - kérdeztem a lehető legnyugodtabban a jelenlegi helyzethez képest. - Az orvosod vagyok. Kezelnem kell téged. Meg KELL, hogy gyógyítsalak. - magyaráztam el újból, a jelentéktelen sablon szöveget. Ennél azért több állt a háttérben, ezt mindketten tudtuk. De nem álltunk még készen beszélni róla. - Vállalnád a kockázatot? Azt, hogy lehet tönkreteszi ez az egész a komplett lelkivilágunkat? - láttam, hogy ott van a nyelvén a válasz, de én megelőztem. - Ez őrültség, Kai. - ráztam meg a fejemet, majd kis szünet után folytattam. - Igen. Őrültség. Ennek ellenére nem tudok magamnak megálljt parancsolni. Azt hiszem én is egy őrült ember, vagyok.

Kai: Mondatának utolsó részén halványan elmosolyodtam, hiszen az a néhány szó többet mondott ezernyi átbeszélt éjszakánál. Tudtam, hogy ő mit érez, de ő még nem volt teljesen tisztában az én gondolataimmal. És akkor már csak rajtam volt a sor, hogy biztosítsam Yixinget, talán az egész jövőmet befolyásoló döntésemről.

- Tudom, hogy ez őrültség, hogy szabályellenes, és hogy mindkettőnkre nézve kellemetlen lehet – kezdtem bele beszédembe, folyamatosan tördelve ujjaimat, hosszasan magam elé meredve. Éreztem testemen tekintetét, mégis percekbe telt, mire bátorságom volt felemelni a fejem, és csillogó barna szemeibe nézni. – Yixing én egy beteg, szánalmas ember vagyok, olyan tulajdonságokkal, amiket egyszerre szeretek s gyűlölök. Ilyen testben, ilyen személyiség mellett nincs időm kételkedni magamban, ahogy a bennem megforduló gondolatokban sem. – Sóhajom pillanatról pillanatra egyre hangosabb lett, fokozva ezzel a feszültségemet. – Nem tudom mi kell nekem pontosan, mitől lehetnék jobban, vagy mi miatt fogok egyszer megváltozni… Fogalmam sincs mi lesz holnap, de abban biztos vagyok, hogy melletted szeretnék lenni…

Lay: A szavai… Bár nem adtak biztosítást afelől, hogy mi lesz kettőnkkel, mégis megnyugtattak. Lelkemet valami furcsa melegség árasztotta el, ami egyszerre volt kellemes és ijesztő. Ijesztő volt a tény, hogy nem éreztem bűntudatot MinJi miatt, habár biztos voltam benne, hogy Taemin-nel kavart. Ijesztő, hogy olyat éreztem egy betegem iránt, amit nem engedhettem meg magamnak. Mégis, a tiltott gyümölcs túl csábítónak tűnt, s én sóvárogtam egy falatért belőle. Bűnös voltam, és az sem érdekelt, ha emiatt elkárhozok. JongIn mellett szeretnék lenni a továbbiakban. Mint társ. Mint barát. Mint egy biztos pont az életében. És csak még jobban felerősödött bennem az akarat: meg akarom gyógyítani őt. Nem. Meg FOGOM őt gyógyítani. Nem futotta tőlem több értelmes szóra. Bíztatóan, és szeretetteljesen rámosolyogtam. A mai kezelés ezzel véget ért. És pont ebben a pillanatban, a csendet, a csengő fülsiketítő hangja törte meg.

Kai: Döntöttem; Park Chanyeol helyett Zhang Yixinget választottam. És hogy miért? Őszintén magam sem tudom; még mindig érzek valami Chanyeol iránt, eléggé intenzíven is, de a szívem hevesebben dobog, amikor Yixing néz rám, amikor ő érint meg. A csókja más, mint régi barátomé, összességében pedig az orvosom mellett jobban érzem magam. Igen, Yeol közelében folyamatosan mosolygok, de csak s kizárólag a fiú kedves viccei miatt; Yixingnél meg csupán a vele töltött percek leforgása után szívem szerint vigyorognék egész nap. Mégsem teszem, mert a kettőnk távolsága hatalmas; még. Szeretném jobban megismerni, hogy tényleg száz százalékban biztos legyek abban, hogy jól döntöttem, mikor Yixinget választottam.

Lay: Felállva a garnitúrára ajtót nyitottam a tanárnak, és beinvitáltam. Egy fiatal lány volt, tűzvörös hajkoronával, ami elegánsan omlott vállaira. Fehér inget viselt, ami látni engedte mély dekoltázsát, és farmernadrágot. Hatalmas mandulavágású szemeit kihúzta, s innen is érezni véltem a kölnije illatát. Szimpatikus nő volt, tipikusan az a harminc év feletti két gyerekes anya, aki simán letagadhatott volna tíz évet. A nő kedvesen elmosolyodott, amit én viszonoztam is.

- Jó napot, a nevem Choi SooYun, Kim JongIn tanára vagyok. - hajolt meg illemtudóan.

- Üdvözlöm, én Zhang Yixing vagyok, az orvosa. - viszonoztam a gesztust. - Jöjjön beljebb, JongIn-t a nappaliban találja. Kér valamit inni? Esetleg teát, vagy kávét? - kínáltam fel az italokat, miközben becsuktam utána az ajtót.

- Egy tea jólesne, köszönöm. - mondta SooYun, azzal én el is tűntem a konyhában.

Kai: Bevallom semmi kedvem nem volt most kisiskolás diákot játszani, hiszen ezzel a „Meg kell mondanom Chanyeolnak a tényeket” dolog, kicsit jobban érdekelt, mint az érettségi, amire már el kellett volna kezdenem készülni. Persze, már tizenöt évesen is letehettem volna, de akkoriban a szadista hajlamaim korlátoztak ebben, ahogy szüleim s iskolám is. Hallottam, ahogy Yixing ajtót nyitott a nőnek és kellemesen elbeszélgetett vele, de már csupán a hanglejtésből is képes voltam leszűrni, hogy egy tipikusan kedves, jó szándékú, ám pokolian naiv hölggyel volt dolgom… Oké Kai, próbálj meg illedelmesnek látszani, és akkor nem lesz gond.

Lay: Felraktam vizet forrni, miközben elővettem a teafiltereket is. A francba, talán meg kellett volna kérdeznem Kai-t is, hogy ő kér-e valamit. Mindegy, csinálok neki is, legfeljebb én megiszom, ha nem kell neki. Meg viszek be üdítőt is. Valami chips szerűség nem kellene? Na jó Zhang Yixing, álljál le, nem valami babazsúr folyik a nappaliban, hanem tanulás. Istenem… Nem tehettem róla, totálisan boldog voltam. Bár tudtam, ez a jelenlegi állapot egy teljesen kiszínezett illúzió, és hamarosan le fog esni a rózsaszín lepel. Előbb-utóbb szembe kell néznünk a tényekkel. A kérdés az, hogy lesz-e ebből olyan erős kapcsolat, hogy ezt átvészelje. Oké, megvan a vonzerő és a kellő mennyiségű szikra köztünk, de túl sok a kockázat és kevés az idő. Nem tudtam mi fog ebből kisülni, de jelenleg nem is foglalkoztam vele. Mikor felforrt a víz, kiöntöttem két csészébe, és felpakolva néhány üdítőt meg a filtereket egy tálcára, beoldalaztam a nappaliba.

Kai: A leendő tanárom meglehetősen csinos nő volt, bár a külleme alapján tényleg olyan volt, amilyennek elképzeltem; kedves, naiv, odaadó oktató, nulla temperamentummal. Ah, Yixing nem említette neki milyen, vagyok? Egyszer biztosan meg fogom szívatni, annak ellenére is, hogy szimpatikusnak tűnt, de az ennyire angyalszerű emberek valamiért mintha azt kiáltanák nekem, hogy bántsam őket, annak érdekében, hogy megtapasztalják az egyszerű emberek Földi nyomorát. Aish, kussolj Kai, megígérted magadnak, hogy normális leszel. A hölgy kedvesen elmosolyodva bemutatkozott, majd miután kissé meghajolt, jobb kezét nyújtotta nekem, amit kissé vonakodva ugyan, de elfogadtam. Nem szoktam meg az efféle egyszerű gesztusokat; illetve nagyon elszoktam tőlük. SooYun velem szemben foglalt helyet, majd mosolyogva a közepébe is vágott.

- Nos Jongin, pontosan hol hagytad abba a tanulmányaidat?

- Meglepő mód, a gimnáziumban most lennék végzős – válaszoltam, eleresztve egy vigyorszerű grimaszt, ami nem tűnt erőltetettnek, hiszen a tanárnő, nem nézett rám úgy, mint egy idiótára. – Elvileg érettségiznem kéne.

- Valóban – pillantott bele mappájába, majd egy értetlen homlokráncolást vágva, felém, fordította kissé tanácstalan tekintetét. – Az osztályon valami olyasmit hallottam, hogy már megvan az érettségid…

- Az egy téves információ – feleltem kapásból. – Csupán meglehetett volna, de a helyzetemre való tekintettel, inkább nem küldtek el a vizsgákra; elvégre csak tizenöt voltam.

- Nem értem, hogy egy ilyen jó adottságokkal megáldott fiúnak, hogyhogy nincs még érettségije? És ha tényleg ennyire okos vagy, minek vagyok itt? – tette fel a költői kérdést, mire megvonva vállaimat, talán kissé nyersen, de válaszoltam.

- Be kell tartani a formalitásokat, és magamtól nem mennék el érettségizni – vallottam be, mire a hölgy kedvesen mosolyogva biccentett egyet, majd elővett néhány tankönyvet táskájából. Irodalom, történelem, nyelvtan… Esküszöm, mintha megint az iskolában lettem volna.

- Amúgy az orvosod felajánlotta, hogy készít teát; esetleg te is kérsz? Csak mert nem szóltam neki…

- Tessék megnyugodni – legyintettem egyet folyamatosan mosolyogva. – Biztos vagyok benne, hogy Dr. Zhang Yixing három csészével fog beérkezni ide.

Lay: Na körülbelül úgy nézhettem ki mint egy rakodó kocsi, merthogy tele volt minden kezem, az biztos. Még a számban is hoztam egy zacskó chips-et mert nem, nem bírtam ki, hogy valami kaját ne biztosítsak. Hülye vagyok, tudom, nem kell mondani. Lepakolva a szoba közepén lévő kisasztalra, odaadtam a két csészét a többieknek, majd felkínáltam nekik a filtereket. Hoztam mézet és cukrot is, meg persze volt citrom is, hiszen mindenki máshogy szereti a teát. Én magamnak csak egy pohár vizet szerváltam, nem éreztem magam különösebben szomjasnak.

- Ha esetleg zavarok, nyugodtan szóljatok! - mosolyogtam zavartan, mielőtt leültem volna a fotelbe. Eszem ágában sem volt őket zavarni. Furcsa látványt nyújtott Kai a tankkönyvekkel. Valahogy előttem lebegett a kép, ahogy a kicsi JongIn először betotyog az iskola falain. A szemei izgatottan csillognak, de mégis fél az új környezettől. Ennek ellenére léptei határozottak, s a kicsiny testből rendíthetetlen büszkeség áradt. Ez a gondolat mosolyra késztetett.

Kai: - Dehogy zavar! – mosolygott az orvosomra tanárom, miközben megízlelte a gőzölgő tea, kellemes aromáját. – Jongin és én jelenleg megbeszéljük az érettségije részleteit, majd felmérem a tudását egy rövidke teszt segítségével, és majd annak eredménye megszerzése után döntjük el, heti hány alkalommal kell ellátogatnom hozzá… – Míg SooYun bűbájosan csicsergett, én konok mód bajszom alatt mosolyogva kortyoltam bele italomba, amit Yixing készített nekem; pontosan tudtam, hogy nem feledkezik meg majd rólam, és ez kellemes elégedettséggel töltött el. Persze, míg ők ketten kicsit beszélgettek, én hol egyiket, hol másikat kémleltem, figyelve mindkettő teljesen természetes emberi reakcióját… Remekül elszórakoztam ezzel, bár azért már jó lett volna kicsit ismételni, ami még tőlem is bizarrul hangzott.

Lay: SooYun remek személyiségnek tűnt, ami egy kicsit megnyugtatott, mert tudtam, jó kezekben lesz a Kölyök. Szimpatikus volt, hogy ilyen nyíltan beszélt JongIn-nal, és látszólag értette a dolgát. Észre sem vettem, hogy túlságosan belemelegedtünk a beszélgetésbe, és szerencsétlen Kai ott kortyolgatja csendben a teáját. Ezt megint megcsináltad Yixing drága, piros pontot neked.

- Viszont én azt hiszem, befogom a szám, mert tanulnotok is kellene. - nevettem zavartan, mire SooYun is felkacagott.

- Valóban, ne haragudj JongIn, kissé elragadott minket a hév! - fordult a Kölyökhöz a tanárnő. - Akkor azt hiszem… Kezdjük a matekkal. Úgy tudom, abból kiemelkedően jó eredményeid születtek. - lapozta fel a tankönyvet SooYun, miközben befészkelte magát Kai mellé. Én csak csendben figyeltem az eseményeket. Láttam, hogy JongIn nem igazán volt oda a dologért, de hálás voltam azért, mert csöndben maradt.

Kai: Matek… Csak és kizárólag azért voltam jó belőle, mert az agyam eleve megoldotta helyettem a feladatokat, de amúgy nem szerettem ezt a tantárgyat. Ha az ember már a tankönyv szerzőjénél is jobban vágja az anyagot, kicsit unalmas lesz számára minden második nap azt ismételni, amit már régen tud. Így olyan tizennégy éves koromban elegem lett a kurva matekból, de gyűlöletem ellenére, továbbra is remek voltam belőle. Remek… Kit akarok átverni? A tanárnál is jobban tudtam mindent, csak szegény ezt nem akarta beismerni, hiszen milyen kínos, amikor egy kölyök jobb valamiben nálad. De hát ezt is el kell valakinek fogadnia, nemde? Mondjuk SooYun-t nem akartam lekörözni, így jó gyereket alakítva oldottam meg a feladatokat, amiket elém rakott, természetesen nulla hibával adva vissza a füzetet, az elismerősen pislogó nőnek.

Lay: - Azt hiszem itt nem lesz gond. - mosolygott büszkén SooYun, a mellette ülőre. - Szerintem fölösleges lenne tovább húzni ezzel az időt, koreaival hogy állsz? - folytatta a nő, miközben elővette a tantárgyhoz szükséges kellékeket. Bevallom engem is meglepett, hogy JongIn-ba ennyi ész szorult. Oké, tudtam, hogy nem hülye, de ez azért kemény volt. Rekordidő alatt töltötte ki a feladatlapokat, ráadásul hibátlanul. És hiába voltam rohadt büszke, ez az érzés keserédes szájízt hagyott maga után. Normális ember nem lenne képes ilyen szintű teljesítményre ennyi idősen, miután ennyi évet kihagyott az iskolából. Sajnos innen is látszott, hogy Kai beteg. És az volt ezzel a gond, hogy tudatosan tett mindent, tisztában volt a képességei határaival és azzal, hogy ez mennyire abnormális tulajdonság. Mégis rendelkezett vele. Oké, mondjuk önmagában ez a tulajdonság hasznos is lehetne, de Kai nem fogja soha arra használni amire kellene. Sajnos ismét megmutatta a sors, hogy miféle pokoli játékot is űz a mi szikrányi életünkkel; JongIn lehet bármennyire is zseni, vele jár az, hogy pszichés betegségek alakultak ki nála.

Kai: SooYun és Yixing baromi büszkék voltak rám, illetve a csillogó szemeikből ezt a következtetést tudtam csak levonni. Komolyan, mintha csak a szüleim lettek volna, mikor még normálisnak számítottam, és jó jegyeket hoztam haza az iskolából. Emlékszem, apám baromira örült, hogy az ő kisfia a legokosabb az évfolyamban, sőt az egész iskolában is; boldogan újságolták ezeket a híreket a családnak meg a barátoknak. Arról persze elfelejtettek beszélni, hogy megöltem néhány embert… De az márt a múlt volt; és bármennyire is élveztem, amikor véget vethettem néhány szerencsétlen féreg emberi perceinek, ma már nem lennék képes ilyesmire. Nincs motiváció, normális ösztön, vagy egyszerűen csak életkedv… Lusta vagyok, ennek ellenére mégis hihetetlen gyorsan végeztem az összes iskolai feladattal. Még a nyelvtannal is, pedig az ment világ életemben a legszarabbul. SooYun kedvesen pillantott rám, mikor elpakolta a kitöltött feladatlapokat.

- Miért is nem érettségiztél le tizenöt éves korodban?

- Az ember nem szívesen vizsgáztat egy elmebeteget – adtam őszinte választ, véletlenül kicsúszott komorsággal. Esküszöm nem állt szándékomban megijeszteni a tanárnőmet, de a hölgy arcán eléggé megszokott grimasz jelent meg, mintha egyenesen megrémült volna tőlem. Természetesen Yixingtől csupán rosszalló pillantásokat kaptam; szép volt Kim Jongin, ezt jól megcsináltad!

Lay: Ajjaj, a veszély szenzorom beindult. Basszus Kai, ezt nem kellett volna. Egy erőltetett mosolyt vetettem a tanárnőre, miközben felálltam a fotelból. Mentsük a menthetőt!

- Nos, nagyon köszönjük, hogy eljöttél SooYun noona… Akkor majd még telefonon megbeszéljük a továbbiakat. - mondtam, azzal kitessékeltem a lakásból a megszeppent nőt. Miután bezártam utána az ajtót, nagy levegőt vettem, s fújtatva mentem vissza a nappaliba, ahol JongIn olyan fejet vágott, mintha mi sem történt volna.

- Ez mi volt? - kérdeztem, ahogy összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, és szigorúan néztem rá. Valójában nem voltam mérges, de meg kellett szoknia, hogy nem beszélhet csak úgy bárkinek arról, hogy beteg. Ez nem olyan dolog, amit csak úgy meg szokás említeni. Nagyon reménykedtem, hogy SooYun nem veszi majd őt komolyan, mert az egyikünknek sem lenne éppenséggel jó.

Kai: Nem élveztem a kialakult helyzetet, de Yixing sem segített rajta igazán, amikor zavarában magyarázkodni kezdett, mintha azzal leplezni tudná a dolgokat. Fő a higgadtság Yixing, fő a higgadtság; máskülönben sosem fogja elhinni, hogy nincs velem túlzottan nagy probléma. Mondjuk ez is csak SooYun naivitását, bizonyította; mégis mit hitt, miért vagyok olyan, amilyen?

 Yixing kérdését meghallva, halványan elmosolyodtam. Hihetetlen édes volt, amikor próbált idegesnek látszani, és leszidni engem, mint valami kezdő anyuka, komolyan; de aranyosan festett. Így lassan felálltam helyemről, a férfi elé léptem, s hatalmas bambiszemeket meresztve karoltam át nyakát, s hintettem ajkaira negédes csókot. Orvosom csókja határozottan másmilyen volt, mint Chanyeolé és nem tudnám megmondani, milyen értelemben, de… remek érzésekkel töltött el a gyengéd nyelvjáték.

- Bocsánat – pislogtam rá elővéve a „cuki srác” maszkomat, miután elváltam tőle. – Ígérem, többet nem fordul elő.

Lay: Ki a fene tudna ellenállni egy őrülten szexis, vad JongIn-nak? Naná, hogy senki. Akkor mégis hogyan állhatnék ellen egy édes kiscica JongIn-nak? Készségesen viszonoztam a csókjait, majd elválva tőle, mosolyogva néztem le rá, kezeimet a derekán pihentetve. Naiv vagyok tudom, de valahogy nem vagyok képes azt feltételezni Kai-ról, hogy valaha is meg tudna bántani. Tudatában voltam annak, hogy ez nincs így, de az ellenkezőjét akartam gondolni. Ha kell egy teljes leplet húzok a valóság elé, csakhogy ne okozzak magamnak fájdalmat. Ez önzőség tudom, és nem egy tartós állapot, de jobb nem jutott eszembe. És különben is, ki vagyok én, hogy nemet mondjak Kai-nak?!

- Mi lenne, ha elmennénk valahova? - vetettem fel a hirtelen jött ötletet, miközben hüvelykujjammal végigcirógattam alsóajkát.

Kai: - A hálószoba elég jó helynek tűnik – húztam féloldalas mosolyt ajkaimra, miközben homlokomat orvosoménak döntve, karjai közé bújtam. Negédes szavakat suttogtam a férfinek, miközben végignyalva alsóajkamon, csókot leheltem Zhang Yixing hihetetlenül édes aromájú szájára. Nem akartam sehova sem menni, csak vele tölteni az egész délutánt, lehetőleg kiélvezve azon lehetőségünket, hogy ketten vagyunk, egy hatalmas házban. Szenvedélyes csókba invitáltam a férfit, miközben nyaka köré fontam karjaimat, úgy húzva egyre csak közelebb magamhoz… Egy kis tanulás után nincs is jobb egy üdítő szexnél, és úgy éreztem, Yixing vevő lesz eme ötletemre.

Lay: Kim JongIn, neked remek ötleteid vannak. Szenvedélyesen viszonoztam csókjait, miközben derekát átkarolva húztam közelebb magamhoz. Megint éreztem azt a meleg, bizsergető dolgot végigszaladni a gerincemen. Libabőrös lettem attól, ahogy Kai hideg ujjai a szinte már most lángoló bőrömhöz értek. Nyelveink vad harcot vívtak hol az ő, hol az én számat használva csataterüknek. Ujjaimmal végigzongoráztam hátán, s pólója szegélyéhez érve megálltam. Zihálva váltam el pirosló ajkaitól. Szemei kéjtől csillogtak, és abban is biztos voltam, hogy én sem festhettem másként.

- Hol szeretnéd csinálni? - húztam ravasz mosolyra számat.

Kai: Vágytól égve csókoltam vissza, miközben nyakát simogatva csúsztattam fel ujjaimat egészen hajáig, amibe erősen belemarkoltam, s úgy tartottam közel magamhoz a férfit. Derekamon éreztem gyönyörű kezeit, ahogy pólóm szegélyéhez értek, s tűzforró ujjaival csiklandozni kezdte, hidegen pihenő bőrömet. A kérdésére elmosolyodtam, majd kicsit távolabb lépve tőle, egy egyszerű mozdulattal lekaptam magamról felsőmet, s elhajítva azt, ismételten karjai közé bújtam.

- Itt és most – válaszoltam szenvedélyesen suttogva eme szavakat ajkaira, mire tarkójánál fogva húztam le magamhoz, egy határozott, ám de mindennél kedvesebb ajakjátékra.

Lay: Hevessége ismételten magával ragadott, alig bírtam megállni a lábaimon. Kezeimmel feneke alá nyúlva kaptam fel karjaimba, majd hátrálni kezdtem, míg nem a kanapéhoz érve, leültem, ölembe húzva Kai-t. Elválva tőle megszabadítottam magamat a fölöslegessé vált pólómtól, majd kulcscsontjára hajolva, vadul kezdtem szívogatni kulcscsontján a bőrt. Kezeimmel eközben gatyájába vándoroltam, és gerince mentén simogattam a puha hámréteget. Hihetetlennek tűnt, hogy már ennyitől lángolt köztünk a levegő. Furcsa volt, hogy egy fiúval élem át ismét azokat a gyönyöröket, amiket MinJi-vel nem igazán tudtam, illetve más hatással volt rám a lány közelsége, mint Kai-é. Természetesnek tűnt azonban, hogy ott vagyok, ölemben az ő törékenynek tűnő, mégis sziklaszilárd valójával. Bonyolult, és érdekes. Ezt jelentette számomra Kim JongIn.

Kai: Ölében ülve, szinte automatikusan kezdtem ringatni a csípőmet, az éppen kulcscsontomat kényeztető Yixingből jóleső nyögéseket kicsalva, melyek zeneként hatottak füleimre. Miközben hosszú ujjai nadrágomban matattak, testem reflexszerű remegésbe kezdett a jóleső gyenge érintéseknek köszönhetően. Lehajolva hozzá, hajánál fogva húztam fel ajkait testemről, hogy azokra marva ismételten megérezhessem elmémet, elbódító ízét, amire annyira vágytam. Nyelveink heves játéka közben, kezeimet nadrágjához vezettem, miközben lassan kigomboltam azt; ujjam egy pillanat erejéig hozzáért lüktető férfiasságához, amely rögtön beindította piszkos fantáziámat. Ahogy egyre akaratosabban csókoltam a férfit, észre sem vettem, hogy ő időközben már nagyban péniszemen pihentette simogatását, amelynek realizálása után, szívem szerint ordítottam volna a gyönyörtől. És éppen eme nem evilági élvezetek miatt, képes lettem volna megölni azt, aki azokban a szent pillanatokban dörömbölt az ajtón.

Lay: Időközben kezemet tagjára vezettem, és ott simogattam őt. Ajkainak íze édes aromaként hatott, bőrének puhasága túltett a legfinomabb kelméken is. Ekkor dörömbölést hallatszódott a bejárati ajtó felől. Hirtelen váltunk el egymástól, és kíváncsian néztünk össze. – Bassza meg… Kurva jó időzítés… - morogtam, miközben Kai kedveszegetten lemászott rólam, bár igaz, ami igaz, én is baromi ideges lettem. Hanyagul kaptam vissza a pólómat, még a gatyámat sem gomboltam vissza. Bárki is legyen az, elküldöm őt a francba. Ezzel az elhatározással indultam el az ajtó felé, s nyitottam ki azt.