8. rész

Lay: Pirosló arcát figyeltem, miközben válaszára vártam. Jobb kezemmel orcáját cirógattam. Olyan gyönyörű fiú volt, akár egy angyal. Mégis a szemei gondterhelten csillogtak, bőre forró volt és puha. Hogyan tudnék egy ilyen teremtést nem szeretni? Meg akartam tenni mindent annak érdekében, hogy segítsek rajta, hogy visszanyerje a reményét. - Megbízhatsz bennem. - mondtam halkan ejtve a szavakat. Tudtam, hogy nem bennem nem bízik, hanem magában újra játssza a valószínűleg, elég rég felhántolgatott emlékeket.

Kai: Nem akartam látni Yixing reakcióját a történetemre; mondjuk, nem szándékoztam az egészet elmondani, hiszen az egyszerre mindkettőnknek sok lett volna. De elkezdeni sem volt éppen egyszerű, ugyanis a dolog nem rám nézve volt felkavaró.

 Összeszorított szemekkel fújtam ki a levegőt, majd kinyitva szemhéjamat, a földet fixírozva kezdtem mesélésbe.

- Nem tudom mennyire emlékszel-e az öt évvel ezelőtti gyerekrablásokra... – testem teljesen meg volt feszülve, s izmaimat egyáltalán nem tudtam ellazítani, még akkor sem, amikor nem gondoltam semmire. Túlságosan is érdekelt Yixing reakciója, pedig mindig megfogadtam, hogy ezt a történetet sosem mondom el olyannak, akit egy kicsit is féltek magamtól.

Lay: Bólintottam. Valami rémlett abból az időszakból, bár eléggé semleges volt a számomra. Azt tudom, hogy akkor rendszeresen jelentettek be eltűnéseket, és mindenféle meséket szőttek szervkereskedőkről, pedofilokról, és rabszolga kereskedőkről. De... Hogy jön a képbe JongIn? Ő az anyukájával élt, akkor mégis mi köze ehhez az egészhez? Zavartan néztem rá, fogalmam sem volt mit akar ezzel mondani.

Kai: Éreztem, hogy szívverésem másodpercről másodpercre lesz egyre hevesebb, ahogy próbálom kinyögni azokat a szavakat, amelyek valószínűleg egy életre elszakítanak majd attól a mámorító gyönyörtől, amit alig néhány órával azelőtt éreztem. Komolyan el akarom veszíteni Yixinget azzal, hogy elmondom neki, milyen szörnyeteg is vagyok valójában? A válasz sajnos egyértelmű igen.

- Az utolsó két gyerek, akit elraboltak az a húgom és én voltunk – feleltem, már teljesen semleges hanglejtéssel, ugyanis ha őszinte akartam lenni, nem játszhattam meg az érzelgős kölyköt. Csak úgy beszéltem, ahogy valójában éreztem; ezt várta tőlem, nem?

Lay: Értetlenül néztem rá. Elrabolták őket? De akkor... - Ezt... Nem értem. - mondtam őszintén. Akkor az a nő nem is az anyja volt? Vagy az anyja volt és őket megtalálták? Annyi kérdés keringett a fejemben válaszra várva, mégsem tehettem fel őket. Nem tehettem, mert Kai-nak kellett elmondania először a teljes történetet. Eközben ujjaimmal combján kezdtem óvatosan dobolni. Szemeimmel szórakozottan néztem a kezemet, majd mikor ismét JongIn arcára néztem, kissé megijedtem. Az arckifejezése semleges volt, érzelemmentes, mintha egy fémdarabbal szemeznék.

Kai: - Mit nem lehet ezen érteni? – rezdült meg arcom egy pillanatra, majd nem törődve a válasszal folytattam a történetet. – Tizenhárom voltam, a húgom meg hét; egyedül mentünk haza a suliból, mire hirtelen egy kocsi fékezett elénk. A fekete furgonból két nagydarab pasi szállt ki, akik lazán felkapva minket gyömöszöltek a járműbe – Oké Kai, jól csinálod; csak maradj őszinte, és még véletlenül se próbáld azt megjátszani, hogy meghat a dolog. Mindenki tudja, hogy az hazugság lenne.

Lay: Ahogy hallgattam a történetet, egyre jobban zavarodtam össze. Szemöldökömet összeráncolva emésztettem szavait. - De akkor, hogy kerültél vissza anyukádhoz? És... Miért raboltak el? Mit akartak tőletek? - a kérdések csak úgy jöttek ki maguktól megállíthatatlanul. Tudtam, hogy előbb-utóbb magától is elmondaná, de nem bírtam tovább várni. Kezem megállt a mozgásban, és a combjára simítva támasztottam meg kézfejem. Fürkészőn néztem Kai-ra.

Kai: Mély lélegzetet véve folytattam, amit elkezdtem. Még mindig nem voltam biztos abban, hogy az a legjobb megoldás, ha őszinte vagyok, de már egyszer elrugaszkodtam a talajtól, így nem várhatom el, hogy ismét megpróbálhassam, bármiféle következmény nélkül.

- Pedofilok voltak, Yixing – suttogtam szinte már tátogva. – A húgom hét éves volt; valószínűleg eredetileg csak őt akarták elvinni, de mivel én is ott voltam, magukkal kellett rángatniuk – mosolyodtam el keserűen. Testem önkéntelenül kezdett remegni, amely sajnos nem a rossz emlékek miatt volt; féltem a reakciójától és, hogy nagy valószínűséggel egy életre meggyűlöl majd. De nem hagytam abba; ajkaim tovább mozogtak, megformálva azokat a gusztustalan szavakat. – Egy ősrégi raktárépületbe vittek minket, ahol engem egy rozoga székhez kötöttek, a húgomat meg... – és itt elakadtam. Egyszerűen már nem akartam tovább beszélni, mert tudtam, hogy akkor megismerné a valódi Kim Jongint. De erre volt szüksége; hiszen Yixing ezt akarta. – Az én egyetlen, gyönyörű húgomat a szemem láttára bántalmazták, majd ölték meg. Én meg...

Lay: Egy pillanatig elfelejtettem levegőt venni. Kai ilyeneken ment volna keresztül? Azok az elmebetegek kurvára remélem, hogy meghaltak. Oké, halálbüntetés van, és nagyon reméltem, hogy meg is kapták. Kim JongIn... A húga így halt meg, és ezek után csodálkoznak, hogy megőrült. Még őrültnek sem mondanám, sokkal inkább a szüleit. Ezek mégis mit gondoltak? Támogatni kéne a gyereküket nem beadni egy kibaszott intézetbe! Egy tizenhárom éves fiú, jó hogy nem halt bele az őrületbe. JongIn ehhez képest már nagykorú, és egyedül cipeli a terhet.

Kai: Az előttem álló férfin a döbbenet uralkodott el, így nem akartam folytatni a történetemet. Tudtam, hogy azt hiszi ez tette tönkre az életemet, holott amit eddig mondtam, meg sem kottyant a lelki világomnak. Viszont, ami ezután következett...

- Ezzel még nincs vége – szóltam halkan, majd végre ráemeltem az emlékektől eltorzult tekintetem. Arca ijedt volt, mintha rettegett volna; csak abban tudtam reménykedni, hogy nem én vagyok a félelem tárgya. – Nekem teljesen elborult az agyam ezután... – makogtam, s már rajta is láttam, hogy nem akarja tudni, mi lett a dolog végkifejlete. Szívem szerint ordítottam volna, törtem-zúztam volna; de ehelyett, csak remegő végtagokkal, teljesen elhagyva önmagamat beszéltem arról, amit mindig is el akartam titkolni. – Yixing én... Én megöltem azokat a férfiakat.

Lay: Gyilkos. Ezt a szót ismételgettem magamban. Kim JongIn egy gyilkos. És ebben csak az volt a legijesztőbb, hogy nem váltott ki belőlem semmi ellenszenvet. Ki tudja talán a rutin teszi, hiszen nem ő az első gyilkos akivel szembe nézek, mégis ő más. Az eddigi betegeim, komolyan elmebetegek voltak, hiszen ők a saját akaratukból, provokatív tényezők nélkül öltek embert, míg Kai-nak éppen elég oka volt erre. - Szerintem jogosan tetted. - mondtam végül ki a teljesen őszinte válaszomat. Oké Zhang Yixing, lehet, hogy neked kéne pszichiáter ezután a kijelentés után.

Kai: Szavai túl szürreálisnak és abszurdnak tűntek, s ez megrémisztett. Egyszerűen nem akartam elhinni azt, hogy Zhang Yixing nem ijedt halálra; mondjuk a lényeget még így sem mondtam el.

- Nem erről van szó – nyeltem egy hatalmasat. – Miután végeztem velük, azt vettem észre; hogy élvezem – haraptam el a mondat végét, de annyira nem, hogy Yixing ne tudja értelmezni. – Tizenhárom éves koromban találtam meg a szadizmust... És a mai napig ez az ösztön bennem lappang...

Lay: Nah most döbbentem rá, hogy tényleg baj van. - E...egy pillanat. - hebegtem zavartan, majd a mosogatóhoz lépve töltöttem magamnak egy pohár vizet, amit rögtön egy huzamban le is hajtottam. Bár talán valami erősebbet is ihattam volna erre, mint ásványvizet, de akkor nem tudnám rendesen végezni a munkám. Na nem mintha eddig a megszokott módon hajtottam volna végre a dolgokat...

Kai: Tudtam, hogy elbasztam, tudtam, hogy elvesztettem azt az egy embert, aki egy minimálisan is törődött velem. De ha már beleszartam a saját fészkembe, akkor tegyem azt rendesen.

- Van még valami, amit nem tudsz – meredtem magam elé, majd köntörfalazás nélkül kezdtem beszédbe. – A történtek után a szüleim mindenféle pszichiáterhez és kineziológushoz járattak, akik több mindent is megállapítottak nálam; van egyfajta furcsa hasadt személyiségem, amely tiltakozik a szadizmus vágya ellen... Mazochizmussal.

Lay: Felsóhajtottam, egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hogy még egyszer végigfuttassam a hallottakat magamban. Nem akármilyen problémával nézett, néztünk szembe. De elhatároztam magam. Odaléptem Kai elé, és határozottan néztem a szemeibe, miközben kezeimmel biztatóan simítottam combjaira. - Akkor megpróbálok neked segíteni. Lehet, hogy naiv vagyok, és nem fog sikerülni, de legalább megpróbáltuk. Nem hagyom ennyiben a dolgot. - mosolyodtam el keserédesen.

Kai: Szavai túl messzinek és réginek tűntek, mintha csupán egy kopott ígéretet visszhangoztak volna a fejemben. Ő még nem, de én tisztában voltam vele, hogy amit kiejtett édes ajkain, csupán egy távoli valaminek tűnt, mely soha a büdös életben nem jut el hozzám; vagy ha mégis, akkor már késő lesz. Viszont tekintetében megbújt az a valami, amit még sosem láttam máson; megfogalmazni nem tudnám mi csillant meg íriszeiben, de látni akartam – minden éjszaka és minden nappal.

 Halk sóhajt hallatva hajoltam hozzá füléhez, majd lágyan suttogtam bele olyan szavakat, melyeknek Yixing tudatában volt a helyük. Úgy éreztem neki tudnia, kell.

- Hasadt személyiség; szadiz- és mazochizmus; egyik személyiség szocio- a másik pszichopata; néha agresszív viselkedés; hirtelen változó hangulat és érzelmek; szexuális túlfűtöttség; megmagyarázhatatlan halálos pánikrohamok; magas intelligencia és kifejlett érzékek: ez a pontos diagnózisom.

Lay: Abban a pillanatban két dolog jutott az eszembe: az első az volt, hogy Kim JongIn valóban elmebeteg, a másik pedig, hogy számít ez egy kicsit is? Oké, persze, hogy számít. De... Én, lehet, hogy tudnám kezelni. Korea egyik legjobb specialistája vagyok, elviekben tudnám kezelni a helyzetét. De vajon... ő akarja, hogy kezeljem? Ő mit szeretne? Vajon ő elhiszi, hogy van még remény a számára. Fürkészőn figyeltem arcát. Vajon a másik énje és Ő maga együttműködnek? Tudatosan, vagy tudat alatt történnek ezek a dolgok? És amikor tegnap este lefeküdtünk... azt ki akarta?

Kai: Egyszerűen képtelenségnek tűnt az a mennyiségű idő, amíg teljesen mozdulatlanul némán meredtünk egymásra. Nem akartam elhinni, hogy Yixingnek elállt még a szava is; ezzel bebizonyította a számomra, hogy komolyan fél tőlem. Normál esetben ezt leszartam volna, hiszen akkor csak egy dokiról lett volna szó; de ő Yixing volt. Zhang Yixing, akiben volt valami különleges; hisz nem véletlenül feküdtem le vele.

Lay: Végül csak bíztatóan rá mosolyogtam, és megcirógattam arcát. - Azt hiszem ennyi mára elég lesz. - sóhajtottam nyugtatónak szánt hangon, de valójában elég feszült voltam. Mindegy, ezt ő úgysem tudja, hisz az évek során megtanultam elrejteni az érzelmeimet. - Csinálok kaját. Kérsz valamit enni? Vagy menjünk el valahova? Te döntesz. - váltottam hírtelen témát.

Kai: Nem tetszett a szituáció; nem akartam, hogy eltávolodjon tőlem, amit megtett; nem akartam látni azt a bizonyos távolságtartást a szemében, amit eddig mindenkinél felfedeztem. Abban reménykedtem Yixing más, és nem fog rettegni tőlem; tévedtem. Csak tudnám, miért kell nekem állandóan kifogni azokat, akik a végén valamilyen módón átbasznak. Yixing nem tudta, de ő is ezt tette velem; viszont nála ezt valahogy meg akartam akadályozni.

 Hirtelen pattantam le a pultról, sietős léptekkel elé állva, és egy másodperc erejéig belemeredve gyönyörű, de teljesen ledöbben csokoládé barna íriszeibe. Nem törődve valószínűleg ellenkező szándékaival, erősen rántottam magamhoz, majd martam ajkaira, csókjára éhezve. Ajkai íze, nyelve mozgása, s egy pillanatra megremegett teste valamiért túlságosan is nagy hatással volt rám; vonzódtam hozzá, de vajon több is volt bennem?

- Tudom, hogy egy rohadt őrült vagyok, aki ön- és közveszélyes; de azt remélem tudod, hogy amit tegnap este a fürdőben műveltünk, azt teljesen tudatosan akartam! – suttogtam ajkaira, miután gyengéden elváltam tőle, lihegő testét figyelve.

Lay: Kissé váratlanul ért csókja, mégis esetlenül viszonoztam. Mikor elvált tőlem és minden kérdésemre választ adott, kissé megkönnyebbültem. - Lehetsz bármennyire is őrült én veled maradok. - mosolyogtam, ezúttal őszintén. - De ha most nem megyünk valamit enni, esküszöm én is megőrülök. - nevettem fel, miközben derekánál fogva kicsit közelebb húztam magamhoz. Hihetetlen ez a srác... Az illata, a külseje... Mindent imádok benne.

Kai: Hallani Yixing őszinte nevetését, valamiért hihetetlenül jó érzéssel töltött el. Ahogy keze a derekamon pihent, s közelebb húzva magához, ajkaimra suttogta édes szavait; azt hittem ott helyben birtokba veszem, vékony ajkait. De nem akartam nyomulósan letámadni, így csupán egy halvány mosollyal megajándékozva őt, léptem kicsit hátrébb, majd felajánlottam az egyetlen dolgot, amiben tényleg remekeltem.

- Főzök neked valamit – kacsintottam sokat sejtetően, mire csupán furcsa grimaszú arcmimikáját kaptam ajándékba.

Lay: Kicsit hitetlenkedve és bevallom, kételkedve kezdtem méregetni őt. - Legyen, de ha felgyújtasz valamit, mérges leszek. - egyezek bele végül, és elállok az útból, hogy oda tudjon férni a gáztűzhelyhez és a polcokhoz. Szerény személyem pedig elhelyezkedett a konyha asztalnál, ahonnan tökéletes rálátással nézhettem Kai... Ő... Szóval Kai-t. Fura. MinJi soha nem főzött nekem, nem kértem, de nem is ajánlotta fel. Jah, és ami meg a barátnőmet illeti... Fogalmam sincs, mit tegyek. Egyszerűen nem tudom, hogy hogyan tovább.

Kai: Nem is nagyon foglalkozva Yixinggel, nyitottam ki a hűtőt, hogy nagyjából fel tudjam mérni a lehetőségeket, alapanyagok terén. Legnagyobb meglepetésemre, tele volt a tároló helység jobbnál jobb ételekkel, amikből azért már össze tudtam hozni valamit. A kérdés már csak az volt:

- Mihez lenne kedved? – fordultam a földön ücsörgő férfihoz, aki épp hatalmas elánnal fixírozta hátsófelemet.

Lay: - Ö... Jól esne egy kis se... Úgy értem s... S... Sült garnélarák kesudióval... - hebegtem teljesen zavarba jőve, szemezve a formás hátsójával. Anyám, hogy a szarba lehet egy srácnak ilyen jó segge? Annyira szép és gömbölyű és feszes és... Lay, álljál le, de kurva gyorsan! Ám hiába parancsoltam magamra, szememet nem tudtam elszakítani hátsófeléről.

Kai: Huncut vigyorral arcomon vizslattam a még mindig a fenekemet bámuló férfit, aki valamiért egyáltalán nem nézett ki zavartnak. Bevallom nagyon imponáló volt számomra, hogy ilyen kitüntetett figyelemmel illette hátsómat.

- Nyugi; kaja után a másik végletből is kaphatsz – kacsintottam rá, majd előkotortam a hűtőből a szükséges alapanyagokat, Yixing sült garnélájához. És igen; ami az ő ételtárolójában volt, abból még azt is össze lehetett ütni.

Lay: Egész végig figyeltem, hogy mit ügyeskedik. A konyhát szép lassan elárasztotta a garnéla illata, én pedig elégedetten szimatoltam a levegőbe. - Segítsek valamit? - Nah jól van Zhang Yixing, te is kurva okos vagy, mindjárt kész van a kajával, te meg most kérdezed, hogy segíthetsz-e valamit. Mikor felrakta főni a rizst, volt egy kis szusszanásnyi ideje, míg folytatja a főzést. Mosogatni akart, de én ezt meggátoltam azzal, hogy hátulról átölelve derekát, nyakába csókoltam. Oh, nem-nem nem drága Kai. Most nem mosogatni fogsz...

Kai: Ahogy megéreztem gyengéd érintését derekamon, és lágy csókjait nyakam érzékeny bőrén, a széles vigyor egy pillanat alatt került fel arcomra. Fejemet a plafon felé emelve, hagytam, hogy Yixing azt tegye, amit tennie kellett; lassan fordított maga elé, majd másodpercekig csak az arcomat vizslatva, hajolt ajkaimra, hogy megajándékozhasson édes csókjával, aminek aznap más íze volt. Nem tudom, hogy jó vagy rossz értelemben, de nem volt ugyanaz.