Lay: Nah és itt elszakadt az a bizonyos cérna. Az a kurva, szájbatekert, kibaszott cérna. Hirtelen mozdulattal zártam be a köztünk lévő távolságot, ajkaimat a szájára tapasztottam erőszakosan, egy percig sem finomkodva. Kezemet a tarkójára vezettem, úgy húztam magamhoz közelebb, és nem hagytam, hogy elhúzódjon tőlem. Veszítettem. Engedtem saját magamnak, és ezzel berúgtam azt a bizonyos öngólt. És hogy bántam-e? Perpillanat ez tűnt a legjobb döntésnek a világon, de tudtam, nagyon meg fogom bánni ezt a tettemet. Valahogy most mégsem tudtam ezzel foglalkozni. Szemeim automatikusan csukódtak le, nyelvemet átvezettem a szájába, hogy izmaink érzéki csatát vívhassanak. Vadul haraptam rá alsó ajkára, hogy aztán nyelvemmel simíthassak végig az okozott seben.
Kai: Azt hiszem életemben, először sokkolódtam le és vesztettem el egy önmagammal játszott fogadást; nem hittem volna, hogy Yixing ezt fogja tenni. Megcsókolt; és nem is akárhogyan! Olyan vad módon ízlelgette ajkaimat, hogy az már nekem volt szokatlan; pedig én sem a finomkodásomról voltam ismert.
A kezdeti döbbenettől nem igazán tudtam mit tenni, de aztán már csak hagytam, hadd történjen, aminek történnie kell. Belemarkoltam dús vörös hajába, úgy húzva magamhoz még közelebb, jelezve, hogy még többet akarok belőle. Megkaptam, amit akartam, ugyanis ráharapott alsó ajkamra, majd nyelvével végigsimított az okozott seben. Míg élveztem kényeztetését, az ágyba invitáltam erőszakos huzigálásommal, melyet leginkább felsője bánt. Két pillanatba sem telt bele, de már felettem feküdt a puha matracon, s úgy tapadt ajkaimra, mintha soha többet nem érezhetné azt. Testünk teljesen egybesimult, ezáltal megéreztem kemény merevedését is, nadrágjában.
Lay: Jelzett a vészcsengőm. Hiába volt rohadtul izgató a kölyök ezt nem tehetem meg se vele, se magammal, se MinJi-vel. A gatyám fájdalmasan feszült odalent, és én az ágyon térdeltem JongIn fölött. Megtehettem volna. Eleget tehettem volna a saját, és az ő akaratának is. De nem tettem. Ziháltan váltam el tőle, és pár pillanatig csak az arcát fürkésztem még mindig felette térdelve, szaporán véve a levegőt. - JongIn... - motyogtam. Akárhogy is erőlködtem, se a szívverésem, se a légzésem nem lassult. Végül csak feltápászkodtam róla és az ágy szélére ülve, a földet fixírozva egyetlen egy mondat hagyta el a számat. - Mára lejárt az időnk. - mondtam reszkető hangon. Nem néztem hátra, mert féltem, nem fogok tudni nemet parancsolni magamnak. Igen, féltem. Féltem kapcsolatot létesíteni egy lelkileg sérült emberrel. Akármennyire is vonzónak találtam, egyszerűen nem tehettem meg ezt vele. Így is messzire mentem. Hallottam, ahogy ő is szaporán veszi a levegőt, és éreztem tekintetét a hátamon.
Kai: Kívántam Yixinget, jobban, mint előtte bármelyik alkalmi partneremet. Épp ezért érintett egy kisebb csalódásként, hogy elvált tőlem. Tudtam, hogy ő a munkájával játszik és valószínűleg a saját lelkiismeretével is, mégsem akartam, hogy elmenjen. Főleg akkor nem, mikor a nevemet motyogta, olyan kéjjel tekintetében, hogy legszívesebben újra megcsókoltam volna. De alkalmam sem volt rá, ugyanis gyorsan mászott le rólam, majd remegő hangján elmotyogva egy mondatot pattant fel az ágyról, megtorpanva az ajtó előtt. Lassan ültem fel az ágyon, s lihegve figyeltem a férfit, ki valamiért még nem hagyta el a helységet. Halvány félmosolyt eresztve, halkan felhorkantva szólaltam meg.
- Kai – törtöltem le ujjammal, az ajkamon keletkezett seb vérét. – Szólíts Kainak.
Lay: Az ajtóban megtorpanva hátrafordultam, s viszonozva gesztusát én is egy mosolyt küldtem felé. - Akkor holnap után találkozunk, Kai. - mondtam, azzal kiléptem a szobából, s a sajátomat vettem célba. Erősen kellett szuggerálnom magamat, hogy lenyugodjak, de nagy nehezen sikerült. A szobámba beérve rögtön a fürdőszobába vonultam, ott pedig szétdobálva a ruháimat, álltam be a zuhany alá. A víz jól esett a bőrömnek, lemosva róla a kölyök illatát. A hajamat is megmostam a kedvenc illatú samponommal és tusfürdőmmel kényeztetve a testem. Ez most határozottan jól esett. Ezután fogat mostam, és felvéve egy alváshoz használt bokszert, a laptopom elé telepedtem. Körülnéztem kicsit a közösségioldalakon, válaszolgattam az e-mailjeimre, és megnéztem pár hülye youtube videót, amiket a haverjaim linkeltek át. Észre sem vettem, hogy idő közben elmúlt éjfél is.
Kai: Miután Yixing kilépett az ajtómon, valamiféle epilepsziás roham tört rám, ugyanis tátott szájjal szívtam be a levegőt, s reflexből tettem ajkaim elé kézfejem. Szemeimből majdnem kicsordult egy fájdalmas könnycsepp, melyet végül visszafojtottam magamban. Idegesen markoltam bele a takaróba, s legszívesebben ordítottam volna a bennem felgyülemlett oktalan idegtől, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak az Ő arca lebegett szemeim előtt; még magamon éreztem csókjait, ajkai ízét, kellemes férfias illatát, mely beleszívta magát a lepedőmbe. Valamiért annyira megnyugtatta szervezetemet, mintha valamiféle drogot szedtem volna be. Yixing... Mégis mi a faszért tetted ezt?
Lay: Hajnali három volt, én pedig csak álmatlanul bámultam a plafont a sötét szobában. Végül elegem lett, felkeltem, és kivonulva az udvarra, egy olyan padra telepedtem le, ami még az 1800-as évek elején került oda, s azóta egy hatalmas rózsabokor takarta el a kíváncsi szemek elől. Az udvar félhomályban úszott, a hold ezüst fénye megcsillant a virágok szirmain. Olyan mágikus összképet adott nekem ez az egész, hogy legszívesebben örökké itt lettem volna. Letelepedve a padra, elfeküdtem rajta, s a holdat kezdtem nézegetni. Azt a büszke égitestet, kihez oly sokszor mentem segítségért gyerekkoromban.
Kai: Nem aludtam az éjszaka folyamán; egyáltalán nem akartam az álmaimba menekülni, mint mikor gyerek voltam, hiszen kinőttem abból a korszakból. Meg rettegtem, hogy talán Yixing is benne lenne. Még az ágyamban forgolódva is csak az ajkai után vágyódtam; miért kellett megtennie? De igazából nem is azzal volt probléma: Miért nem tette meg? Ha az ember elkezd valamit, azt is szokása fejezni, nem igaz? Akkor Zhang Yixing miért nem volt annyira férfi, hogy megdugjon?
Fél négy körül kikeltem ágyamból, s az apró helységben kezdtem járkálni; a történtek után mégis, hogy beszélhetnék neki én? Beszélt magáról, aztán meg megcsókolt; nem tehettem meg egy álbeteggel, hogy visszarántom a sötétségbe; ráadásul Yixing nem érdemelte meg, hogy az én világomban legyen.
Lay: Észre sem vettem, de lassacskán elaludtam. Álmaimban ott volt JongIn, kedvesen rám mosolygott. Hozzám bújt, kedves szavakat suttogott a fülembe. Én pedig boldog voltam. Hihetetlenül boldog. Éreztem a forró bőrét, és olyan volt, mintha ajkai tényleg a számon pihentek volna. Szinte érezni véltem, ahogy veszi a levegőt, és a nyelvét. Az illatát. Annyira olyan volt mintha itt lenne mellettem. Lassan kezdtem nyitogatni a szememet.
Kai: Hajnalok hajnalán sétálgattam az udvaron, mintha nem lett volna jobb dolgom, holott szükségem volt egy kis térre. Régen, mikor már elegem lett a körülöttem élőkből, csak elhúztam, és csak akkor jöttem vissza, mikor már nyugodtan éreztem magam. Egy olyan helyen kellett élnem, ahonnan nem tudtam elmenni, így csupán szobámból az udvarra szöktem, hogy kiszellőztethessem elmémet, azon a furcsa reggelen.
Ahogy egyik lábamat tettem a másik után, szemet szúrt nekem egy hatalmas rózsabokor, a szó legszorosabb értelmében, ugyanis majdnem kicsapta a szememet egyik kiálló ága. Aztán mocorgást hallottam. Kíváncsian sétáltam a bokor mögé, ahol egy padot találtam, rajta pedig egy édesen szendergő Zhang Yixinget.
- Mit keres itt? – kérdeztem magamtól, majd halk lépéseket téve irányába figyeltem a békésen alvó arcot, tisztes távolságból. Szerettem csodálni a szép embereket, viszont a gyönyörűekhez bűntudatom volt még szólni is; akkor most halál fia vagyok?
Furcsa gondolatmenetemet ő maga szakította félbe azzal, hogy lassacskán felnyitotta szemhéját, s ártatlan barna íriszeivel nézett rám.
Lay: Egy alakot láttam kirajzolódni magam mellett. Felültem, majd megdörzsöltem szemeimet. Rögtön kitisztult a kép, s ahogy betegemet véltem felfedezni felnyögtem. - Hát te mit keresel itt? - dörzsöltem meg a nyakamat, amit szépen elaludtam. A kölyök haja kócos volt, és látszólag hálócuccban volt. - Egyáltalán mennyi az idő? - küzdöttem magamat ülő helyzetbe, egyik lábamat a padon pihentetve, másikat lelógatva. Kissé fáztam, mert konkrétan csak az alvó bokszerem volt rajtam. Komolyan, akkora balfasz vagyok.
Kai: - Ugye tudod, hogy én is kérdezhetném ezt tőled? – vágtam egy grimaszt, amint kérdőre vont, hogy miért vagyok ott. A pofám le tudna ilyenkor szakadni. – Mellesleg mindjárt hat óra, szóval lehetséges nem egy száll alsóban a padon, kellene csövezned – mondtam egy kicsit halkabban, de még úgy, hogy meg tudja hallani. Gyilkos tekintettel meredt rám, de az is lehet, hogy csupán nyűgös volt; nem igazán tudtam megállapítani, mert fél szemmel, még mindig a tökéletesen kidolgozott testét vizslattam. Vajon tudatosan műveli velem mindezt?
Kezem nyújtottam felé, hogy az álmos férfit felsegítsem, s készségesen el is fogadta jobbomat: amint hosszú ujjai hozzáértek enyéimre, kijött rajtam a libabőr, ugyanis bőre még a jégnél is hidegebb volt. Ha csak a keze ilyen, milyen lehet a többi testrésze?
Mikor már viszonylag biztos lábakon állt mellettem, gondolkodás nélkül kaptam le magamról pólómat, majd adtam át neki azt.
- Rohadtul átfagytál.
Lay: Úgy néztem a mellettem álló fiúra, mint egy sült bolondra. - Te normális vagy? Elég, ha az egyikünk lebetegszik. - vontam fel az egyik szemöldökömet, majd hatalmasat nyeltem, ahogy realizáltam, hogy ott állt előttem egy szál pizsamaalsóban, s valószínűleg elég feltűnően bámulhattam. Csöcsök Lay, csöcsök! Gondolj szép nagy csöcsökre és ne a kölyök tökéletesen kidolgozott felsőtestére! - Amúgy meg nem mintha ide annyira gyakran jönnének diákok. Nemhogy ide, de még az udvarra sem járnak ki. - sóhajtottam, miközben visszautasítottam a felkínált pólót. - Neked viszont készülődnöd kéne, mert mindjárt iskola. - mondtam, mire olyan arcot vágott, mintha szellemet látna.
Kai: Mindjárt iskola, mi? – hitetlenkedtem magamban, ahogy rá meredtem, és úgy tűnt, tényleg komolyan gondolta, amit az imént kimondott. Bezzeg azt nem akarta az orromra kötni, hogy majd kiestek a szemei, mikor levettem a felsőmet. Mondjuk ez kölcsönös volt, csak én már megtanultam feltűnés mentesen bámulni, Yixinggel ellentétben.
- Nyugi, anyu! – kuncogtam fel, mert valamit mégis mondanom kellett. – Kettőnk közül ki aludt egy száll semmiben egy padon?
Lay: - Alsó volt rajtam, kikérem magamnak. - forgattam meg a szemeimet fújtatva, elengedve fülem mellett az "anyu" megjegyzést. - Szerintem én még lent maradok egy kicsit. Amúgy sincs olyan hideg. - vontam meg a vállamat, mire Kai úgy nézett rám mintha ufó-t látna. Jó mondjuk fordított esetben én is ezt csináltam volna, de tényleg maradni akartam még. A nap csak most kezdett előbújni a horizont mögül, és az első sugarak, aranyra festették a kertet, a fény pedig apró csíkokban szűrődött át a rózsabokor levelei közt. Reggel illat volt. Ezt nem tudom definiálni. Kicsit mintha hó vagy fagy illatát éreznénk, a virágokéval vegyítve, miközben a napsugarak cirógatják a bőrünket, ezzel megmelengetve az összes porcikánkat. Libabőrös lettem az érzéstől, de felettébb kellemes volt.
Kai: Hogy lehet egy felnőtt férfi ennyire gyerekes? De eltekintettem ettől, mikor mondta, hogy ő még marad; azt hiszem olyan grimaszt, vághattam, mintha épp azt vallotta volna be, hogy nő. Mondjuk nő tuti nem lehetett, mivel pont előző este éreztem meg, mi is van a lába között.
Ahogy figyeltem a művészi beállását, miközben az eget kémlelte, valamiért mosolyoghatnékom támadt; olyan ártatlanul pislogott felfele, mint egy ma született bárány, ki rácsodálkozik a világra. Túl aranyosnak hatott.
Viszont nekem már kezdett fázni a testem, főleg félmeztelenül, de ahogy ránéztem Yixingre, hirtelen egy radiátornak éreztem magam hozzá képest. Hogy a faszba nem fagyott be a segge?
Megemeltem a kezemben szorongatott felsőt, aztán halk léptekkel értem a doki mellé, ki észre sem vette jelenlétemet. Bal kezem lassan érintettem vállát, mire egy pillanatra összerezzent forró ujjaimat megérezve magán. Csodálkozó szemekkel fordult felém, mire halvány mosollyal ajándékoztam meg, aztán a ruhadarabot kezébe illesztettem, mintha valami apróságot nyújtottam volna át neki. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy a felső már nála van, és semmiképpen sem az én birtokomban; csupán egy apró kacsintást dobva felé fordultam sarkon, majd komótos léptekkel indultam vissza a szobámba.
Lay: Pár pillanatig csak pislogtam a kölyök után, tekintetem hol a hűlt helyére, hol a pólójára siklott. Végül nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Arcomon hatalmas vigyor terült el, és úgy öleltem magamhoz a ruhadarabot, beszippantva az ismerős illatot, mint egy szende szűzlány. Komolyan nem vagyok normális, ez tény. Belebújva a pólóba magamhoz öleltem térdeimet, és úgy néztem, ahogy felkel a nap. Gyönyörű volt, mindig is szerettem csodálni ezt a természeti jelenséget. Végül valamikor fél nyolc környékén toltam be a seggemet, hogy egyek valamit. A szobámba visszaérve összeszedtem magamat, majd a pólót összehajtogatva, egy levéllel a tetején raktam le az ajtaja elé, és csak ezután mentem a menzára. Miután végeztem a reggelivel, úgy döntöttem, az egész napot alvással fogom elbaszni, így ismét visszavonulót fújtam a szobámba, és bevetettem magamat az ágyba.
Kai: A nap végén, ahogy visszakullogtam szobámba, annak ajtaja előtt találtam a még reggel kölcsönadott felsőmet, rajta egy kis levéllel. Akaratlanul kúszott vigyor az arcomra, hiszen az efféle dolgok, annyira emlékeztettek Yixingre. Csak rá kellett néznem és tudtam, hogy csak ő tenne ebben az intézményben ilyen filmbe illő dolgokat. Lassan emeltem fel a ruhadarabot, s vele együtt a kis borítékot is; ahogy megfelelő közelségbe került hozzám a ruhám, hirtelen megcsapott jellegzetes illata, amitől csak még jobban kuncognom kellett. Mégis felvette az a makacs orvos... Hiába; még Zhang Yixing sem tud nemet mondani nekem.
Lay: Délután keltem fel, és rögtön elmosolyodtam, magam sem tudtam miért. Egyszerűen csak jó kedvem volt. Ami pedig a levelet illeti, semmi extra nem volt benne, csak azt, hogy köszönöm szépen a pólót és hogy jövök neki egyel... Már megint. Hiába, ha így folytatom kurva sok szívességet halmozok fel neki. Kikelve az ágyból a teraszomra mentem, hogy rágyújtsak. A nap magasan járt, úgy délután kettőre saccoltam az időt. Miközben élveztem, hogy egy szál köntösben süttetem magamat és közben a nikotin felpezsdíti a véremet, valaki kopogott. Sóhajtva nyomtam el a cigim és izgatottan battyogtam az ajtóhoz. Titkon abban reménykedtem, hogy JongIn lesz az, így előre elmosolyodtam. Ám hamar az arcomra fagyott a mosoly, ahogy MinJi mosolygó arcával találtam szembe magamat, s bevallom kissé csalódott lettem. MinJi nem szarozott, rögtön lesmárolt a folyosó közepén, én pedig akaratlanul azon kezdtem aggódni, nehogy valaki előtt lebukjak. Pedig MinJi a barátnőm, miért kellene titkolnom? Ah mindegy, hülye vagyok.
Kai: Miután átolvastam Yixing levelét, félmosolyra húzódott ajkakkal tettem el a papírt egy fiókba. Szóval jön nekem egyel... Hányadszorra is mondta már ezt? Ah, felesleges lenne számolnom, egy idő után úgy sem tudnám megjegyezni. De mit is kérhetnék tőle?
Ahogy ezen gondolkoztam, valamiért sétálni támadt kedvem; persze nem mentem volna le az udvarra, ahhoz túlságosan fáradt és lusta voltam, egy szívesen bejártam volna az épületet. Kinyitottam szobám ajtaját, majd bolyongani kezdtem az intézmény folyosóin, keresve valami érdekes látnivalót. Egy kibaszott pszichiátrián voltam; nem igazán találhattam számomra szórakoztató jelenséget, de azért próbálkozni lehetett nem?
Aztán észrevettem; egy csinos hölgyemén ajkai ízlelgették az Övéit, azokat a puha ajkakat, amiket egyszer már én is megkóstolhattam.
Megdobbant a szívem, olyan erővel, hogy azt hittem kettétöri mellkasomat. Még pár pillanatig dermedten bámultam rájuk, majd sietős léptekkel rohantam az ellenkező irányba, minél messzebb tőlük.
Fáj. Már megint fáj a mellkasom; mégis élvezem... Hát persze; ha nem így lenne, valószínűleg nem lennék ott ahol.
Lay: Mikor már kezdett kínossá válni a szitu - nem mellesleg pedig úgy éreztem, hogy valaki figyel -, finoman eltoltam magamtól a lányt, és értetlenkedve néztem furcsán csillogó szemeibe.
- MinJi, te mit keresel itt? - kérdeztem nem túl kedvesen, mire barátnőm ajka egy kissé lefelé konyult, de szeme csillogása ugyanúgy megmaradt, tehát nem volt miért aggódnom.
- Látni szerettelek volna. Tudod olyan kevés időt töltünk együtt. - durcizott, mire én alig észrevehetően megforgattam a szemeimet. Bár tudtam, hogy igaza van, mégis utáltam amikor ilyen.
- Mondtam már, vasárnap találkozunk. - sóhajtottam. - Nem érek most rá, ne haragudj. - láttam a csalódottságot a tekintetében, de valahogy hidegen hagyott. - Sajnálom. - tettem még hozzá, mire MinJi megadta magát, és fújtatva elvonult. Utána kellett volna mennem? Meglehet. Meg is tettem volna, de valahogy most nem akartam. Már számtalanszor mondtam neki, hogy a munkahelyem tabu, az ő érdekében. Nem az én hibám, hogy ő nem tudja ezt felfogni. Visszamenve a szobába ismét a teraszra vonultam, hogy megint rágyújthassak, miközben az üres udvart fürkésztem és azt a padot, ahol az éjjelt töltöttem. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott a kölyök. Alig vártam a holnap délutánt, hogy találkozzak vele, és ez kissé megijesztett. Nem tudtam hova tenni ezt az érzést. Bár elég nyilvánvaló volt, hogy Kai-hoz, sokkal erősebb vonzalom köt, mint MinJi-hez. Pszichológus létemre elég ciki lenne, ha nem ismerném fel a különböző érzelmek jeleit. Pontosan tudtam, hogy ha semmin nem múlna, már rég magamévá tettem volna a Kölyköt. De a körülmények ezt megbonyolították; először is, nekem barátnőm van, akit csak barátként szeretek, de az ő érzéseit figyelembe véve, nem törhettem össze. Aztán ott volt JongIn, akit, még ha nem is bánná az alkalmi szexet, a betegsége súlyosabbá válhat, ráadásul még az orvosa is vagyok, én felelek érte, így hogy a faszba feküdhetnék le vele? Gondterhelten szívtam be a füstöt. Mikor lehetek végre egy picit is önző? Tudtam, mit akarok, de nem tehettem érte semmit. Meg volt kötve a kezem. És kurvára utáltam a helyzetet.
Kai: Próbálva lenyugtatni magam dőltem rá ágyamra, de a mellkasom szúrásától a földön landoltam akár egy darab kő. Összegömbölyödve szorítottam kézfejemet magamhoz, mintha az bármit is enyhített volna pokoli fájdalmamon. Mondjuk nem akartam, hogy abbamaradjon; érezni szerettem volna, ahogy az erős szúrás végighúzta éles karmát, testemet ezzel okozva egy teljesen újfajta élményt bennem.
Már a víz is kivert, s levegőt alig kaptam; mégis édes mosoly ült arcomon, mintha csak születésnapom lett volna. Úgy éreztem lábam, megbénul, torkomra négy csomó tekeredik, s szemem teljesen elfordul... Mégis tisztán láttam a magam körüli világot, s élveztem, amit érzek. A bénulás olyasfajta görcsöket idézett elő szervezetemben, amikre a legfurcsább álmomban sem mertem gondolni.
Szerettem, hogy ez a tulajdonság bennem van, és nem akartam, hogy bárki segítsen rajtam. Rajtam kívül nem létezett semmi. Szobám ajtajának helyzetváltoztatását mégis tökéletesen érzékeltem.
