1. rész

Lay: Az igazgató irodájában ültem, miközben egy csésze kávét iszogattam. Pszichológusként dolgoztam egy szöuli elmegyógyintézet lelkisérült osztályán. Én speciel a kamasz és fiatal felnőtt korosztályának kezelésére szakosodtam, így az intézmény úgymond, "iskolai részén" voltak a pácienseim. Rendesen élték a maguk szociális életét egymás között, fokozott felügyelet, folyamatos kezelés és heti egy kimenő mellett. Lényegében olyan volt az egész, mint egy nagyon elszigetelt bentlakásos iskola szigorú szabályokkal és... Rengeteg degenerált gyerekkel. Munkám során számtalan extrém esettel találkoztam, pl olyan fiatalokkal, akik feldarabolták a saját szüleiket. Legutóbbi páciensem például egy tizenhat éves lány volt, aki kidobta az emeletről a kistestvérét. Sajnálatos módon viszont ő a múlt héten öngyilkos lett, s én most azért ülök itt az igazgató irodájában, hogy behozzák az új kezeltemet, akivel mától foglalkoznom kell.

Kai: Képes lettem volna megölni a szüleimet ezért a húzásukért. Tisztában voltam vele, hogy az én esetemben ezt a fajta haragelgondolást sosem mondhattam ki hangosan; még a végén valaki komolyan venné. És ezt utáltam; utáltam, hogy nem élhettem normális életet, azért, aki vagyok. Miért nem lehet ezt elfogadni? Azt belátom, hogy van egy furcsa problémám, amitől elég nehéz lenne megszabadulni, de ez sosem volt ok arra, hogy mindenki ellökjön magától. A korosztályomat még valahogy megértettem, hisz egy tizennyolc éves nem szívesen kötne szorosabb kapcsolatot egy őrülttel, de még a szüleim is... Amint rájöttek, hogy valamiféle probléma van velem, meg sem kérdeztek engem a dologról, máris vittek be az elmegyógyintézetbe, ahol hozzám hasonló elfuserált életű kölykök éltek, mint valamiféle börtönben. Undorodtam már csupán a klinika gondolatától is, viszont képtelen voltam elviselni anyám gondterhelt és aggodalmaskodó szemeit, akárhányszor csak rám kellett néznie. Így nem akartam neki csalódást okozni a valószínűleg felesleges ellenkezésemmel, csak monoton tempóban lépkedtem mellette a kihalt folyosón, majd figyeltem karcsú alakját, ahogy az megállt egy ajtó előtt, melyen hatalmas betűkkel volt kiírva, az orvos neve alá pedig az „igazgató” szó.

Lay: Az órám pontosan delet ütött, mikor egy halk kopogás után kinyílt az igazgatói ajtaja, és egy alacsony, hideg tekintetű nő lépett be rajta, nyomában egy fiatal, kreol bőrű fiúval. Ahogy végigpásztáztam a nő fiatal arcát, amin a korát egyedül az egyre mélyülő ráncok mutatták a homlokán, mely a gondterheltségről árulkodott, tekintetem átvezettem a fiú alakjára. Nem tűnt különösebben elmeroggyantnak vagy szellemi fogyatékosnak. Bár tudtam, ez csak a látszat. A nő idegesen fújta ki a levegőt, ahogy egy mély meghajlás után, elfoglalta a széket mellettem, szemben az igazgató úrral. Nem mondott semmit, csak előkotort néhány dokumentumot a táskájából, majd odatolta azokat a férfi elé. Én csak a lap tetején álló nevet tudtam kiolvasni a gyors mozdulatsor közepette. "Kim Jongin". 

Kai: Ahogy udvariasan előre engedtem az ajtóban remegő ajkú édesanyámat, először csupán a velünk szemben helyet foglaló idősödő férfit pillantottam meg, ki ridegebbnek meresztette rám szemeit, mint ahogy apám szokta, és ezzel elég sokat mondtam. A doktor lehetett vagy negyven, de szerintem inkább közelített az ötvenfelé; őszülő haja vonzó jelenségként hathatott a nőkre, bár sosem értettem mi olyan szexi egy fehéres hajú férfiban. Viszont, nem is ő akasztotta meg a figyelmemet, hanem az anyám széke melletti ülőhelyen, kissé talán izgatottan pislogó fiatal pszichológus, ki időnként rám-rám vetette érdeklődő tekintetét. Karakteres arcberendezéssel lett megáldva, s már pusztán ennyiből rájöttem, hogy nem koreai személyt fixíroztam oly hevesen; aprócska íriszeiből melegség áradt, olyan fajta, melyet még sosem kaptam idegentől. Hosszúkás arcán a bőr, simább volt egy baba fenekénél is, amit biztosan sokan irigyeltek tőle, főleg a fiatal lányok közül. Haja göndör fürtjei vörös színbe lógtak bele néhol szemébe, ezzel alkotva egy olyan küllemet, ami inkább hasonlított egy korombeli kamaszra, mint egy pszichiátriai klinikán dolgozó férfira.

Miután anyám átadta az idős férfinak a kartonomat – vagy hogy nevezik ezt – és az végzett annak olvasásával, kérte, hogy az ajtó mögött elhelyezkedő széket húzzam közelebb, és üljek le vele szembe, ami egyet jelentett a vörös hajú férfi jobb oldalával is.

Lay: Mikor a - ezek szerint- JongIn névre hallgató fiú leült mellém, közelebbről is szemügyre vettem. Sötét fürtjei kissé borzosak voltak, mégis olyan eleganciát alkottak karakteres arcával, mintha direkt így csinálta volna meg neki a fodrász. Hatalmas szemeiből rengeteg érzést véltem felfedezni, de az egyetlen pozitívnak mondható ezek közül, csak az enyhe kíváncsiság volt. Szív alakú szája kissé cserepes volt, amiről véleményem szerint, az anyukája tehetett. Mrs. Kim lélegzet visszafojtva várta az igazgató "ítéleteit", aki idő közben átfutotta az átnyújtott lapokat. Ezután JongIn-ra emelte tekintetét és szigorúan mérte végig a fiút. 

- Mikor kezdődtek a problémáid? - kérdezte a fiút, aki látszólag nem nagyon akart válaszolni. Meg is értettem, ez az egész olyan lehetett számára, mint egy vallatás. Ráadásul egy lelkileg sérült fiút sokkal jobban megviseli az ilyen.

Kai: Ahogy a vén fószer kimért hangon érdeklődött állapotom és annak finoman szólva, gyászos keletkezése iránt, szívem szerint kiugrottam volna a mögötte lévő ablakon. Nem akartam erről beszélni, főleg nem egy olyan távolságtartó pasinak, aki inkább emlékeztetett a katona szigorral rendelkező öregemre, mint egy segíteni akaró szakemberre. 

- Régen – adtam mégis választ, mivel akkora taplónak azért nem akartam tűnni, amekkora valójában voltam. Anyám, egyetlen szavas feleletemre idegesen bökött oldalba, azt üzenve ezzel a mozdulatával, hogy nem kellene ilyen tiszteletlennek lennem. A mellettem ülő, gyermeki vonásokkal rendelkező vöröske, csupán halványan mosolygott, valószínűleg infantilis viselkedésemen, amit az idősebb doki nem nézett valami jó szemmel. Íriszei apró szikrákat szórtak irányomba, amik némileg örömmel töltöttek el, hogy ki tudtam akasztani az öreget, így teljesen kikerülve a válaszadást. Az asztalnál ülő férfi, egy mély levegő vétellel nyugtatta le idegeit, majd összecsukta az előtte elhelyezkedő mappát, aztán fáradt tekintetét a vörösre emelte.

- Yixing, ez a maga asztala – felelte, mire a mellettem lévő férfi, alig láthatóan, komoly ábrázattal bólintott felettese felé, ámbár ajkai szélén, huncut mosoly bújt meg. Szóval Yixingnek hívják...

Lay: Meghallva az öreg döntését halványan elmosolyodtam. Mindig is tudtam, hogy nem lehet egy makacs embert erőszakkal rávenni a válaszra, s ehhez nem kellett különösebben pszichológiát tanulnom. Így első látásra JongIn nem tűnt rossz embernek. Biztosan nem ok nélkül alakult ki a betegsége, aminek a konkrétumait még mindig homály fedte számomra. Aláírtam a szükséges iratokat mi szerint "teljes felelősséget vállalok a beteg bármi nemű tevékenységéért". Ezután JongIn elé toltam a lapot és bíztatóan rámosolyogtam. Láttam rajta, hogy mennyire össze volt zavarva, mint a legtöbben a beköltözésükkor. - Nos, JongIn, minden 2. délutánodat Mr Zhang-gal fogod tölteni, és mikor vasárnap haza utazol a családodhoz, ő is veled megy majd. - tájékoztatta a fiút a kezelések időpontjairól az igazgató.

Kai: Nem tudnám megmondani melyik volt a furcsább: az a hirtelen gyorsaság, amivel nekem egy pillanat alatt pecsételődött meg az elkövetkezendő életem, vagy azaz érthetetlen rokonszenv, ami a vörös férfiból áradt. Tény és való, hogy számomra sokkolóan hatott az a helyzet, hogy egy teljesen új helyre kell kerülnöm, nagy valószínűséggel idegileg sérült fiatalokkal összezárva. Túl nyomasztó volt, mégis belementem, csak azért, hogy ne kelljen az aggodalmaskodó anyámat figyelnem a nap minden percében. Viszont nem igazán akartam aláírni azt az iratot, amit az orrom alá dugtak, miszerint bele egyezek-e a kezelésbe. A faszom sem akarta, hogy őrültnek legyen titulálva; máskülönben, ha tényleg segített volna a dolog a helyzetemen, gondolkodás nélkül aláfirkantottam volna azt a lapot. De ebben nem lehettem biztos; mégis leírtam a nevemet, már csak az aranymosolyú pszichológus miatt is, kinek gesztusa valamiért furcsán hatott rám, s mikor megtudtam, hogy nekem vele kell minden második délutánomat eltöltenem, biztosabb lettem abban, hogy alá kellett írnom a papírt. Valamiért meg szerettem volna ismerni a vöröskét, még akkor is, ha nem tudott volna segíteni az állapotomon.

Lay: Az igazgató ezután kiparancsolta JongIn-t, és a titkárnőre bízva őt, átadta az új szobájának a kulcsát. Miután az ajtó becsukódott a fiú után, az anyukájához fordultam. A nő, a fiához képest teljesen hidegnek és távolságtartónak tűnt. Mintha nem is szerette volna a saját gyerekét... Mindig sajnáltam az olyan gyerekeket, akiknek ilyen szülőjük volt, ugyanis az otthoni terror, a betegség kiváltó okainak a nagy részét képezte. Váltottam pár szót a nővel, aki furcsamód nagyon keveset tudott a saját fiáról. Ismétlem, a SAJÁT fiáról, az ő véréről. Milyen anya az ilyen? Bár ezt majd JongIn-nal kell megbeszélnem. Mondjuk látszólag, az anyjára is ráfért a terápia. Száz százalék, hogy idegileg labilis személy volt. Mrs. Kim ejtett pár szót a fia betegségének tüneteiről, bár az ő szavai alapján nem tudtam meg semmi lényegeset. Ezután meghajolva az igazgató és a nő előtt, távoztam az irodából, hogy megkezdjem a kezelés első lépését: az ismerkedést. JongIn szobája a 42-es volt a 3. Emeleten. A szoba elé érve bekopogtam.

Kai: Ahogy a középkorú titkárnő átadta nekem a szobakulcsomat, egy bíztató mosollyal mutatta meg, merre találom az új lakhelyemet. Ahogy kinyitottam az ajtót, s megpillantottam a bézs színű falakkal körbevett kis helységet, szívem szerint elbőgtem volna magam. Valahogy egyszerre volt barátságos és távolságtartó; a berendezését aranyosnak találtam, ahogy a gondosan megválogatott színeket is, de az új szoba, új életet jelentett, ami ellen foggal-körömmel tiltakoztam volna, ha nem rettegnék a csalódástól, amit anyának okoznék ezzel. Mégsem akartam ott lenni; már átkoztam magam, hogy aláírtam azokat a redvás papírokat. 

Mikor meghallottam a halk kopogást, hirtelen éltem át egy szívrohamot a csendes neszre, amely a túlságosan nyugodt környezetben, valahogy iszonyat hangosnak tűnt.

- Tessék – feleltem, majd lassan figyeltem, ahogy ajtó kitárult.

Lay: Ahogy meghallottam a halk hangot a nyílászáró túlsó oldaláról, kinyitottam azt és óvatosan bedugtam rajta a fejem. - Bejöhetek? - kérdeztem az ágyon ülő fiúra nézve, aki tétován bólintott, én pedig felbátorodva beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Beérve a szobába odahúztam egy széket vele szemben, majd leültem rá. - Nem bánod, ha egy kicsit beszélgetünk? - kérdeztem óvatosan, hiszen nem mindenkinek ment könnyen a kezelés elkezdése, s a reakciójából tudom majd kiszűrni, hogy milyen tempóban haladjak vele. JongIn valahogy másnak tűnt, mint a többi páciensem. Ő nem tűnt őrültnek... El sem tudtam képzelni, hogyan kerülhetett ide. Tekintetem az övébe fúrtam, hogy megtudjam, mennyire viseli a szemkontaktust. Hiába akartam belevágni rögtön a közepébe a dolognak, s bármennyire is kíváncsi voltam, mindent csak szép sorjában csinálhattam, ha nem akartam még nagyobb szart kavarni, az így is kusza lelkivilágában.

Kai: Ahogy Mr. Zhang vizslatott, valahogy nem éreztem kínosan magam. Mindig utáltam a ha bámultak, de a vörös hajú pszichológus csoki barna íriszeinek fényét magamon érezni, kifejezetten kellemes szájízt adott nekem, ami az előző orvosaimról nem volt elmondható. Őket utáltam, Mr. Zhang-ot viszont megtűrtem magam mellett. Részben azért, mert rokonszenves volt, másrészt kíváncsi voltam, ő milyen trükkel akart majd megfejteni engem. Mindig jókat derültem az orvosaim furcsa diagnózisán, aminek semmi értelme nem volt, de valahogy a vörösben bíztam, hogy egy értelmesebb és személyre szabottabb értékelést kapok majd tőle. Így feltett kérdésére csupán bólintottam, jelezve, hogy nincs különösebb kifogásom a beszélgetés ellen.

Lay: Bólintására bólintással feleltem, majd a papírjait kezdtem olvasgatni, hogy valamennyire képbe legyek de... - Ah mindegy, hagyjuk a hülye papírokat, úgy is akkora faszság van a legtöbbre írva. - sóhajtottam. Tisztában voltam vele, hogy egy pszichiáter nem engedheti meg magának, hogy káromkodjon, pláne egy beteg előtt, de az én módszereim határozottan eltértek a megszokottól. És ez hatásosabbnak is bizonyult, főleg, hogy fiatalokról volt szó. - Tudod miért vagyok itt JongIn? - kérdeztem kedvesen rámosolyogva, mégis határozottan nézve a szemeibe. A fiú bólintott, de továbbra sem szólalt meg. Hát rendben, akkor így játszunk. Sóhajtva dőltem hátra az ülőalkalmatosságon, félredobva az idióta papírokat. - Nézd, én elhiszem, hogy nehéz ez az egész. Hidd el, együtt tudok veled érezni. Viszont én azért vagyok itt, hogy segítsek neked. És ez csak úgy működik, ha elmondod miért kerültél ide?! Hidd el, én nem tartalak őrültnek, sem degeneráltnak. Most beszélgessünk úgy, mint két egyenértékű srác, rendben? - kacsintottam rá bíztatóan, miközben egy őszinte mosolyt küldtem felé.

Kai: Be kellett vallanom, egy pillanatra meglepett, ahogy elhajította a papírokat, de amit mondott, kissé felháborított. Megérti... Ez az ember komolyan azt mondta, megérti, hogy mit érzek? A pofám leszakad a mai dokiktól!

Ingerültebben dőltem előre, két karomat combomon támasztva, míg összeszedtem gondolataimat, hogy mit is mondhatnék az előttem ülő férfinak.

- Azt mondtad, megértesz engem? – kérdeztem hitetlen horkantással hangomban, amely látszólag meglepte őt. – Hány hozzám hasonlónak adtad be ezt a szöveget?

Lay: Bevallom meglepett a fiú határozottsága, és az, hogy mennyire képben van. Tudtam, hogy nem hülye ez a srác. És talán most, ahogy hozzám szólt, egy kicsit észlelhető volt, hogy igen is beteg... - Hidd el jobb, ha így kezdjük el. - csóváltam meg a fejem sóhajtva. - Vagy talán jobban örülnél annak, ha úgy kérdeznélek, hogy "mi a szart követtél el, hogy ekkora slamasztikába keverted magad?" Hidd el én, tudok, nem a jóságos doktor bácsi is lenni. Ez csak a te igényeiden múlik. - vontam fel egyik szemöldökömet miközben szüntelenül az arcát fürkésztem.

Kai: Szavai hallatán legszívesebben kiröhögtem volna, hogy még titkolni sem akarta sablonos taktikáit. Hogy én ezt mennyi orvostól láttam már... 

- Nem akarom, hogy maga a jóságos doktor bácsi legyen, vagy a megértő haver. Már csupán az, hogy választási lehetőséget ad, megmutatja, hogy mennyire nem érti a helyzetemet. Engem őszintén nem érdekel, hogy fog velem beszélni, mivel már sokféle pszichiáterrel találkoztam. Viszont azt tudom, hogy összes azt mondta megérti a helyzetemet; maga minek teszi ugyanezt, mikor fogalma sincs arról, min megyek keresztül? – kérdésem inkább volt költői, mint valós, így nem foglalkozva a doki döbbent ábrázatával, tovább beszéltem. - De most mondom, hogy akármelyik „terápia-félét” választja, az eredmény nem fog változni – mondtam monoton hanglejtéssel.

Lay: Sóhajtva dörzsöltem meg a halántékomat. Ez nehezebb lesz mint gondoltam, itt a hagyományos módszerek nem válnak be. - Rendben. Akkor mit szeretnél? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal. Nem a terápiára gondoltam most, hanem úgy általánosságban. Ez a feszült légkör, ez az ellenségeskedő hangnem... Érdekesnek találtam ezt a fiút, és nem fogom magam hagyni. Elhatároztam, hogy akármit megteszek, de segíteni fogok JongIn-nak. Magam sem tudtam miért, és nem is számított. Ujjaimmal a térdemen kezdtem dobolni, várva a válaszára, miközben nem szakítottam meg a kialakult szemkontaktust. A kíváncsiságom pedig egyre nőtt...

Kai: Ahogy emésztgettem magamban a doki kérdését, hirtelenjében nem tudtam, mire értette azt, hogy mit akarok. Most csupán az állapotommal kapcsolatban kérdezett, vagy minden szempontot figyelembe vett? Igazából annyira nem érdekelt, mert a válasz, már hetek óta ott volt a fejemben, és miért ne mondhatnám el egy vadidegen orvosnak? Hátha letesz a megmentésemről.

- Tudod – húzódott félmosoly ajkaimra – Nagyon rég dugtam már egy jót.