Lay:
Továbbra is az utat figyeltem, nem néztem rá, csak csendben ültem mellette egy
darabig.
- Azt hiszem nem érted a lényeget – mondtam, ahogy
lassan lekanyarodtam egy kereszteződésnél. – Nem alkalmazkodnod kell, hanem
legyőzni a betegséged, amibe én csak segíteni tudok, de a harcot neked kell
megvívnod. Te döntöd el, hogy mennyire vagy együttműködő, ezen is múlik a
javulásod vagy romlásod – fejeztem be a mondandómat, mire az autóra csend
telepedett. Kérdések ezrei keringtek a fejemben. Valóban érdemes nekem ennyire
ragaszkodnom hozzá? Vajon az önzőségem mennyiben árt majd neki? Hiszen ha még
meg is próbáljuk fenntartani az orvos-beteg kapcsolatot, a tény, hogy máshogy
nézünk egymásra, megmarad. – Ami pedig Chanyeolt illeti… – álltam be, egy
parkolóba. A belvárosban voltunk, az emberek nyüzsögtek, s hirtelen úgy
éreztem, mi is belecsöppentünk a stresszes nagyvárosi hétköznapokba. –
Hazudnék, ha azt mondanám, nem esik rosszul, vagy nem bánt a dolog – fordultam
végre felé az ülésen, bólintva magamnak, ahogy végiggondoltam, mit szeretnék
mondani. – Ugyanakkor nem hibáztatlak, mert… Beteg vagy, JongIn. És a
kettősszemélyiség… Még egy orvosnak is hatalmas falat.
Kai: „Mert…
beteg vagy.” – Istenem hányszor hallottam már én ezt a baromságot. Ha bármi
rosszat tettem, sosem kellett vállalnom érte a felelősséget, mert mindig erre a
betegségre kenték, ami sokáig nem zavart, de ahogy egyre idősebb lettem, úgy
éreztem, nem tekintenek egyenrangúként magukkal. Féltek tőlem, csak nem merték
bevallani senkinek sem… Milyen már az, hogy egy kölyök tart rettegésben
mindenkit? Eléggé kínos, ha úgy nézzük.
Magamban halkan
nevetve fordítottam tekintetemet az ablak felé, úgy kémlelve a kinti világot,
ami akkor mindennél szebbnek és nagyobbnak tűnt. Nem akartam válaszolni
Yixingnek; értettem a lényeget és feleslegesnek éreztem a beszédet. Higgyen,
amit hinni akart, én is ezt tettem. Már akkor belefáradtam ebbe az egészbe,
amikor elkezdődött: kényelmes volt számomra a szituáció, nem érdekelt a
külvilág, ahogy a bennem tomboló komoly problémák sem. Egyedül akkor zavart a
kettős személyiségem, amikor két ember között kellett volna döntenem… mert
mindkettejüket szerettem, és egyikkőjüket sem akartam elengedni.
Lay:
Kiszállva a járműből Kai oldalához mentem, és kinyitva neki az ajtót, jeleztem,
hogy szálljon ki. Egy kávézó előtt voltunk. Úgy gondoltam, mindkettőnk
helyzetét megkönnyíti, ha nyugodtabb környezetben vagyunk tekintve, hogy ha
egyedül maradtunk volna otthon, valószínűleg elég feszült lett volna a légkör.
Belépve a helyiségbe, kellemes berendezés fogadott. Hatalmas ablakok nyíltak az
utcára, mellette fekete, kétszemélyes bőrfotelek sorakoztak párosan szembe
állítva egymással, egy-egy csokoládé színű asztal körül. A négyszemélyes
férőhelyek egy alacsony fallal voltak egymástól elszeparálva. Jobb oldalt állt
a pult. A falak színe fehér és fekete színben váltakozott, egyfajta hatást
elérve ezzel, ami nagyon is illett egy kávézóhoz. A levegőben terjengő pörkölt
kávé illatától, már most megkönnyebbülten fújtam ki magam.
- Hova szeretnél ülni? – néztem a betegemre.
Kai:
Vállaimat megvontam, jelezve ezzel orvosomnak, hogy számomra teljesen mindegy,
hova ülünk, így ráhagytam ezt a „feladatot”. Eléggé fáradtnak éreztem magam, és
nem szívesen beszélgettem volna, de hagynom kellett, hogy Yixing elvégezze a
munkáját, hogy tudjon nekem segíteni. Biztos voltam abban, ha elérünk egy
bizonyos pontot, képes leszek döntést hozni… csak nem a közeljövőben.
Leültem a
férfivel szemben egy eldugottabb boxba, belesüppedve a puha fotelbe, melynek
kényelme konkrétan rabul ejtett. Hosszasan néztem Yixinget, időnként talán
túlságosan sokat sejtetően, de nem tudtam véka alá rejteni érzéseimet; tényleg
szerettem őt, de sajnos nem olyan módon, ahogy azt megérdemelte volna. Magamba
bolondítottam az orvosomat, ezzel komoly problémákat rakva a vállaira s
lelkiismeretére. És hogy bántam-e? A legnagyobb baj az volt, hogy nem.
Lay: Először
mindketten rendeltünk, én egy latte-t, Kai meg valami kimondhatatlan nevűt.
Őszintén nem voltam otthon a kávék terén, így nem nagyon tudtam megjegyezni,
hogy melyik milyen. A latte-ról is csak annyit tudtam, hogy édes, és valahol
úgy készítik, hogy az alja és a teteje különböző árnyalatú. Míg az italokra
vártunk, próbáltam kicsit oldani a kínos feszültséget, mert tapasztalatból
tudtam, hogy így nem célszerű egy kezelésbe belekezdeni, hiszen az alapjaiban
elég stresszes lesz, főleg ha a betegség gyökerei olyan fájdalmas emlékek, mint
Kai-nak. Csak egy probléma volt. Fogalmam sincs, hogy mit kellene ilyenkor
mondanom, mit kellene témának bedobnom.
- Na és… Jól aludtál? – erőltettem egy mosolyt
ajkaimra. Na gratulálok neked Zhang Yixing, ezt nevezed te remek témának? Azt
hiszem, eladhatod az eBay-en a nyomorult orvosidat.
Kai: Eddigi
tapasztalataim szerint, Yixing nem viselte valami jól a váratlan vagy éppen
kínos helyzeteket, mert olyankor mindig valami nem odaillő kérdést bírt
feltenni. Szívem szerint kinevettem volna kedves bénasága miatt, de nem voltam
olyan helyzetben, hogy ezt megtehessem. Persze, simán kiröhöghettem volna, de
igazából nem is akartam annyira; valamilyen témát tényleg fel kellett hoznia,
és nem hibáztathattam azért, mert terelni próbált. Hatalmas fájdalmakat okoztam
neki csak az elmúlt napokban, érthető volt, hogy semmi kedvet nem érzett arra,
hogy ezeket nyíltan megbeszélje velem úgy, ahogy az illett volna.
- Igen – sóhajtottam aprókat, visszaemlékezve arra a
pillanatra, amikor Chanyeol karjai között ébredtem. – Jól.
Lay:
Bólintottam. Azt hiszem ez egy halva született próbálkozás volt, így nem húztam
tovább az időt, rögtön a közepébe vágtam.
- Volt már más olyan alkalom, hogy így éreztél? Hogy
kétfelé húz valami? Mármint… Nyilván nem most vetted észre, hogy hasadt
személyiséggel rendelkezel… De volt már a mostanihoz hasonló eset? Ha igen,
szeretném ha elmondanád, akkor mit tettél, milyen döntést hoztál?! – mondtam,
magamat is meglepve, a szokásos nyugodtsággal a hangomban, mintha semmi sem
történt volna. Időközben kihozták a kávékat, én pedig jóízűen kortyoltam bele a
gőzölgő italba, pár pillanatig lehunyva a szemem, hogy teljes mértékben átadjam
magamat az ízek játékának, amit a latte okozott.
Kai: - Az
egész életem ilyen – pillantottam komoran szemeibe, melyek értetlenül
csillantak meg. Nem szívesen részleteztem volna a dolgokat, de az eddigi
tetteimet végignézve úgy láttam a legjobbnak, ha együttműködő leszek Yixinggel.
– Mindig kétfelé húzódok; mindegyik személyiségem mást akar, illetve… Ez
bonyolult – sóhajtottam egy hatalmasabbat. – Ezek nem különálló embereket, nem
olyan, mintha két lélek lenne bennem. Egyszerűen én vagyok kettészakadva; eltörve
egy olyan ponton, amire nem lehet logikus magyarázatot találni. Az egyik felem
rombolni akar, pusztítatni, másoknak ártani és kísérletezni, míg a másik nem
akar a többi ember életével foglalkozni, csak kielégíteni a beteg vágyaimat,
amik a saját testem kínzásában nyilvánulnak meg. Legalábbis az esetek
többségében.
Lay:
Végighallgatva mondandóját, logikusan próbáltam nézni a helyzetet.
- A személyiségzavarok nagy része gyógyítható, Kai –
mondtam. Úgy döntöttem felesleges magamban tartani ezt a dolgot, hisz ő más
volt, mint a többi beteg. Ő tudta, hogy mi nem stimmel vele, és ez már egy jó
útnak számított. – Itt minden azon áll, hogy te meg szeretnél-e gyógyulni. Hogy
le szeretnéd-e győzni a gyengébb személyiségedet, úgy igazán. Vagy… – itt ismét
kortyoltam egyet a kávémból. – Esetleg te már feladtad a harcot?
Kai: Ezen
kijelentésén már muszáj volt elengednem egy gyér, mégis a helyzethez
tökéletesen passzoló mosolyt, amellyel kifejeztem minden érzelmemet, amit a
témához szavak nélkül kívántam hozzáfűzni.
- Már akkor feladtam, mikor ez az egész még el sem
kezdődött – meredtem hosszasan magam elé, majd felébredve rövidke
bambulásomból, a különös arcmimikákat használó férfira pillantottam. – Eddig
tökéletesen meg voltam elégedve ezzel a kettősséggel, mivel nem voltak
különösebb igényeim az életemmel kapcsolatban. Viszont… Ma már el akarom hagyni
az egyiket.
Lay:
Válaszán bólintottam, és végre úgy éreztem, van remény. Még nincs minden
veszve, Kai igenis képes lehet a gyógyulásra… Itt már csak az a kérdés, hogy
komolyan akarja-e. Nem rajtam múlik a dolog, hanem rajta, én csak segítek neki.
- Mit szeretnél az élettől? Tegyük fel, hogy az egyik
személyiséged eltűnik. Mihez kezdenél? Okos fiú vagy JongIn, nagyon sokra
vihetnéd. – kérdeztem, miközben az arcát fürkésztem. Tudtam, hogy nem szívesen
beszélt erről, de hálás voltam, hogy mégis megosztott velem néhány információt.
Fontosnak találtam a bizalmat, és jó érzéssel töltött el, hogy Kai, felruházott
ezzel.
Kai:
Hosszasan gondolkoztam kérdésén. Mit szeretnék az élettől? Mihez kezdenék
azután, hogy már nincs betegségem? Hogy már nincs mi mögé bújnom? Hogy már
ugyanolyan normális ember vagyok, mint a többi? Persze valószínűleg ez nem
holnap fog bekövetkezni, mégis muszáj volt elgondolkoznom rajta… Mi akartam
lenni gyerekkoromban? Biztosan voltak álmaim, ambícióim, mint a többi embernek…
de mik voltak azok?
- Őszintén nem tudom – sóhajtottam hatalmasat, mert
tényleg nem emlékeztem, mit szerettem volna, amikor kicsi voltam. – Vagy… –
gondolkoztam el egy pillanatra, mivel mintha eszembe jutott volna valami –
Amikor még fiatalabb voltam, és élt a húgom, nos… – ekkor rá emeltem eddig az
asztallapot vizslató tekintetemet, majd nyelve egy nagyobbat, beszédbe kezdtem.
– Volt egy „idilli” álmom, azt hiszem; hatalmas tetőlakással, két kisebb
gyerekkel és egy férfival… Emellett még, ha jól emlékszem táncos akartam lenni.
Lay:
Végighallgatva a mondandóját, halványan elmosolyodtam. Szép tervek, szép
vágyak, pont, mint egy egészséges emberé. De volt egy ok, amiért ez nem
válhatott valóra eddig. De jó úton haladunk eddig. Maradjunk is ennél.
- Na és… Mesélj, milyennek képzelted el ezt a házat? –
kérdeztem, kíváncsian fürkészve szemeit. Valamiféle régi fájdalmat véltem
bennük felfedezni, amitől végig futott a hátamon a hideg. Sajnáltam JongIn-t.
Magányos volt, és ez nagyban rontott a helyzetén is. Nem volt lelki támasza. A
saját családjára sem számíthatott igazán. Csodálom, hogy még nem adta fel a
küzdelmet… Úgy értem, végleg.
Kai: -
Mindig szerettem, ezeket a nagyvárosi gettó házakat – nyaltam meg ajkaim
szélét, ahogy ujjaimat tördelve néztem mindenfelé, csak éppen Yixing szemeibe
nem. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki a féltve őrzött titkait készült
feltárni egy felnőttnek. Végül is, én is ugyanezt tettem, és ezért lehettem
zavarban. – Hatalmas, piros téglás épületnek a legtetején élnék, egy nagy
lakásban, tudod tűzlétrával, meg minden ilyen Amcsi cuccal. Klasszikus Amerika
hangulata lenne, mint azoknak a béna tumblr lakásoknak annyi különbséggel, hogy
ez nem lenne olyan látványtalanul giccses. Hülyén magyarázhatom, de remélem
érted, mire akarok kilyukadni.
Lay: Aprót
bólintottam, miközben magamban újrajátszottam a hallottakat.
- És… Milyen munkád lenne? – faggatóztam tovább.
Szinte fizikai fájdalmat okozott az, hogy minden, amire vágyott, amit elképzelt
magának, megvalósíthatatlan a számára. Egy félre siklott élet története, a
legszomorúbb dolog, amit valaha hallhat egy pszichológus. Pláne, ha arról a
személyről van szó, aki fontos a számunkra. Ahogy végigpásztáztam az arcát,
csak még inkább magába szippantott a melankolikus hangulat. Jóképű, életerős
fiú ült előttem, aki előtt nagy lehetőségek álltak volna… És nem tudta őket
megvalósítani. Fájt. Szó szerint marcangolt belülről ez a tény. De… Éppen ezért
voltam ott. Hogy osztozzunk a fájdalmon, hogy fényt találhassunk a vak
sötétben… Együtt.
Kai:
Kérdésére hatalmasat nyeltem, nem tudva eldönteni, hogy elmondjam-e a férfinak
az igazat, vagy hazudjak valamit. Hatalmasat sóhajtva végül amellett döntöttem,
hogy őszinte leszek, mert a hazugságaim miatt eddig csak a bokámat ütöttem meg,
semmi mást.
- Öhm… – motyogtam legalább magam előtt egy fél
percig, nem pillantva az engem kíváncsian vizslató szempárokba. – Izé… Én
eléggé sokáig… Khm… Táncos akartam lenni – Feleltem halkan beszélve, még olyan
hangerővel, amit orvosom is meghallhatott. Miért éreztem ennyire zavarban
magam?
Lay:
Válaszára elmosolyodtam, szemeim előtt lebegett, ahogy Kai a színpadon van és
táncol. Valahogy teljesen természetesnek hatott a kép. Ő… Oda tartozott. A kávémat
kavargatva kicsit eltöprengtem. Tehát JongIn-t érdekli a tánc. Ez új volt, de
örültem, mert egy újabb pontot találtam, amire támaszkodhattam.
- Mi az ami megfogott a táncban? – kérdeztem még
mindig mosolyogva. Le se tagadhatta volna, hogy feszélyezi őt a téma, de nem
akartam másról beszélni. Ha más témát hoznék fel, valószínűleg sokkal
rosszabbul érintené, és így is úgy is beszélnie kellene magáról.
Kai:
Ujjaimat tördelve, már teljesen feladtam azt a lehetőséget, hogy ejtsük ezt a
témát, így inkább megembereltem magam, és rendesen válaszoltam neki, mert
ennyit, igazán megérdemelt.
- Szeretem, hogy egyszerű mozdulatokkal ki tudom
fejezni magam, szavak meg felesleges locsogás nélkül – mondtam őszintén,
miközben az előttem elhelyezkedő asztalt fixíroztam. – Nem olyan nyílt, és
szájbarágós mint mondjuk egy színdarab vagy egy dal… A táncnál meg kell érteni
a mozdulatokat, az arcmimikát, és látni kell a kitartást, különben nem lehet
értékelni. Ezt így nehéz elmagyarázni.
Lay:
Szavaira akarva akaratlanul is elmosolyodtam. Úgy tűnt, JongIn valóban
szenvedélyesen szeret valamit, és ez csak jó jel lehet. Ha az ember ragaszkodik
valamihez, az porrá zúzhatja, megsemmisítheti. De szárnyalhat is tőle,
felrepítheti a fellegekbe, boldoggá varázsolhatja a mindennapjait. Néma csend
telepedett közénk, csak az arcát fixíroztam, próbáltam a helyébe képzelni
magamat. Vajon mi járhat éppen a fejében?
- JongIn én… Szeretném, ha beszélnél nekem a
gondolataidról. – tudtam, hogy nagy dolgot kérek, és minden joga meg volt
hozzá, hogy visszautasítson. De reméltem, hogy nem teszi.
Kai: Kérésén
megdöbbentem. Nem gondoltam volna, hogy tényleg kíváncsi arra, ami a fejemben
van. Komolyan tudni akarta a vágyaimat? Ismerni minden ki nem mondott szót, ami
napról napra egyre jobban csak gyötört és gyötört? Nehéz volt ezt elhinnem.
Muszáj volt valamivel elterelnem a dolgot, vagy legalább húzni az időt, hogy
addig se kelljen az agyam kegyetlen játékáról mesélnem neki. Elég volt, hogy
mindez engem kergetett az őrületbe.
- Miféle gondolatokra vagy kíváncsi?
Lay: - Mi
jár a fejedben, amikor valakit megismersz? Amikor valaki kritizál, amikor
valaki megdicsér? Amikor valaki barátságos veled, vagy amikor valaki
ellenséges? Amikor reggel felkelsz, és este lefekszel? Kíváncsi vagyok, hogy…
Mit érzel olyankor – mondtam. Tudtam, hogy kemény fába vágtam a fejszémet
ezúttal, de puhatolóznom kellett, és ha mégis megnyílna előttem, az egy
hatalmas előre lépés lenne. De JongIn, pontosan tudtam, hogy nem ilyen ember.
Sajnos számítottam rá, hogy erről most nem fog nekem beszélni, de a remény hal
meg utoljára, ugyebár. És ahogy Kai-ra néztem, minden porcikám azt kívánta,
hogy bár válaszolna.
Kai:
Hatalmas sóhajt engedtem ki ajkaim közül, ahogy tenyereimet összedörzsölve
gondolkoztam a válaszaimon. Nem szívesen feleltem volna minden kérdésre, de
azok után, amit Yixingnél leműveltem, az volt a minimum, hogy legalább egy kis
információval megajándékozom a férfit.
- A gondolataim és az érzéseim majdnem mindig
semlegesek – tudtam le ennyivel a dolgot, bár éreztem, hogy egy ilyen válasz
hallatán, mindent fog tenni, csak éppen békén hagyni nem. De lehet tudat alatt
éppen ezt akartam; hogy foglalkozzon velem, hogy ne érezzem magamat egy örökre
bezárt könyvnek. Lehet azt szerettem volna, ha belém olvas, ha megtudja a titkaimat,
ha megismeri a gondolataimat… mégsem éreztem a helyzetet biztonságosnak.
Lay: Már
kihűt az italom, mire ismét odáig jutottam, hogy megszólalok. Nehéz volt. Nehéz
volt megálljt parancsolni az eszem azon részének, amelyik szinte sikoltozott
Kai-ért. Hiába próbáltam magamban elnyomni a felesleges gondolatokat, mégis
csak utat tört magának a tény, hogy JongIn ezzel tulajdonképpen arra is
célozhatott, hogy a mi együttlétünk is csak semlegesnek számított. Így már
sokkalta logikusabbnak tűnt, hogy utánam mással is hempergett. A gond viszont
csak az volt, hogy nekem jelentett is valamit az a bizonyos dolog. Utáltam ezt,
hogy felnőtt férfi létemre saját magammal kellett harcolnom, pedig sokkal
kényelmesebb lenne mindenkinek, ha csak elfelejteném az egészet.
- Értem. – ennyit tudtam csak kinyögni, de már ez is
meghaladta a képességeimet.
Kai: A
kettőnk közt beállt csend egyenesen elszakította a gerincemet egyben tartó
kötelet, mely eddig a menedéket jelentette nekem. Már ez sem volt. Láttam
Yixing tekintetében, hogy mennyi minden kavargott benne rólam, rólunk, az egész
elfuserált helyzetről, ami az utóbbi időben állt be. Nem szerettem volna
fájdalmat okozni neki, kétségek közé taszítani, hogy akkor most az iránta
érzett érzelmeim tiszták-e vagy sem… Mondjuk erre én sem tudtam a választ.
Teljesen össze voltam zavarodva, majdnem minden értelemben. És erre csak egy
lapáttal rátett az, hogy amint kinéztem az ablakon, egy ismerőst pillantottam
meg.
Bőre kreolos
volt, ajkai vastagon pihentek, gyönyörű barna szemei pedig elképedten meredtek
rám, mintha egy régen meghalt, lélektelen emberrel nézett volna farkasszemet.
Egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni, csak és kizárólag rá…
Egyszeriben
eltűnt látókörömből, mely egyszerre rémisztet meg s töltött el kellemes, meleg
érzéssel. Sajnos az utóbbi hamar szertefoszlott bennem, mikor a kávézó ajtaján
láttam bejönni őt, idegesen villogó íriszekkel, gyilkolásra készen állva. Ha
nem én lettem volna, látványos remegésbe kezdek, annyira rémisztő volt, az
amúgy kedves külleme.
- Helló Kai – köszönt mézédes hangon, mellyel akár a
torkomat is elvághatta volna. A velem szemben ülő orvos a váratlanul érkezett
vendégünkre emelte tekintetét, miközben én elképedve rebegtem magam előtt, akár
egy idióta.
- Taemin?
A kérdés kicsúszott, a pofon pedig elkapott.
Sziasztok :)
VálaszTörlésAzt a leborult szivar végit!! (igen, vidéken voltam, ragad rám minden ilyen kifejezés 😂)Hát én.... Nem tudom mit írjak, pedig fizikát kéne tanulnom..... Fuhh, ez az utolsó mondat nagyon afgdjdstedfsg(totális fangörcs) ..... Imádom ezt a ficcet(is), megérte rá várni 😍
Nagyon kivi vagyok, hogy Taemin honnét ismeri a kicsi Kait(vicces, hogy itt valószínűleg nincsenek jóban, egyébként meg rohadt sokat shippelik őket.... És a cuki Lay.... Dugjanak egy jót és legyen szent a békeee.. Hát sajna nem ilyen egyszerű de jó lenne 😉
Rövid lett, de rohannom kell, nagyon jó lett(ennyit a fizikáról)
Köszönöm, hogy olvashattam, hajrá gyerekek 😉
Ami 💜
Szia! ^^
TörlésAnnak nagyon örülünk, hogy megérte rá várnod, annak viszont már kevésbé, hogy várnod kellett rá >< Ez a mi sarunk sajnos, és még egyszer bocsánatot kérünk érte, amiért több, mint egy hónapig nem adtunk életjelet Kai és Lay kapcsolatáról.
A következő fejezetből minden ki fog derülni, ígérem neked ^^ Taemin és Kai kapcsolata igen érdekes itt, de majd a folytatás beszélni fog helyettem ;)
Köszönjük, hogy írtál nekünk, igyekszünk hamarabb hozni a folytatást ^^"
Noel ♥