2. rész

Lay: Egy pillanatra megállt bennem az ütő, JongIn válaszát hallva. Erre most mit mondhatnék? Idegesen vakargattam meg a fejemet, és felnevettem. Hát, fura kérésre fura válasz. - Szerezhetek neked prostit ha, szeretnéd. - vontam meg végül a vállamat. - De akkor minden kérdésemre válaszolsz. Így rendben van? - vontam fel szemöldökömet. Soha nem folyamodtam még ilyen bizarr módszerhez, de ha valakinél így működik... Amúgy is, talán ezzel hamarabb megfejthetem a problémája forrását. Maximalista típus vagyok, szóval, ha ezen múlik a sikerem, erre is hajlandó vagyok.

Kai: A vöröske furcsa válaszát, már nem tudtam hangos kacagás nélkül hagyni, hiszen remekül szórakoztam zavartságán, még akkor is, ha mondatomat teljesen komolyan gondoltam. Na, de prosti? Annyira szánalmas látványt nyújtottam volna, hogy egy kurvára legyen szükség? Tényleg gáz helyzetben lehettem. 

Míg elkacarásztam, addig Yixing, a pszichiáter, kissé idegeskedve vizslatott, ami borzasztóan szórakoztatott engem. Játsszunk még egy kicsit vele.

- Kösz az ajánlatot, de azt hiszem egy prosti nem, lenne elég – mosolyodtam el, de aztán egy másodpercre vigyorom keserűvé vált, aztán ismét a kíváncsian leselkedő orvosra néztem. – Meg igazából egy nő sem lenne az.

Lay: Mondatára elkaptam tekintetemet. Sok elmebeteggel foglalkoztam már, s nem egy közülük, szexuális problémákkal küzdött, de JongIn ezek szerint extrémeset volt. Bár az is felmerült bennem, hogy kurvára csak szórakozik velem. S ez a tény nem kicsit baszta fel az agyamat. Semleges tekintettel néztem újra szemeibe és elmosolyodtam. Nos akkor játszunk. - Hm... Most nagy a szád, de vajon ha tényleg seggbe rakna valaki... Ugyanilyen vigyorral tűrnéd? Ha nem te lennél a támadó, csak az áldozat? - kérdeztem féloldalasan mosolyogva. Tudtam, hogy ezt orvosként nem engedhettem volna meg magamnak, de elszakadt nálam az a bizonyos cérna.

Kai: Látszott a dokin, hogy már nem nagyon akart finomkodni velem, és ez rohadtul tetszett. Mondjuk valaki más ugyanebben az esetben vagy pofán vert, volna vagy egyszerűen elhordott, volna mindennek, de Yixing más volt; belement a játékomba, már pusztán azzal, hogy ingerülten tette fel nekem azt a bizonyos kérdést. Sosem hittem volna, hogy bármelyik orvosom eddig kihúzza; Vajon Mr. Zhang-nak meddig tart a tűrőképessége?

Önelégült fejjel hajoltam előre, szinte már bele pofátlankodva az orvos magánszférájába, majd halkan, szinte már tátogva suttogtam el neki válaszomat.

- Szeretnéd megtudni?

Lay: Hideg tekintettel, semleges arckifejezéssel álltam a képembe hajoló fiú tekintetét. Nem mutattam ki, hogy mennyire nagy hatással vannak rám a tettei. - Tudod JongIn én, szívesen eljátszadozok veled, de vannak határok. Az orvosod vagyok, nem létesíthetek veled szexuális kapcsolatot. Ezt tartsd észben! - mondtam nyugodt hangon, de tekintetem idegesen villant meg. Aztán elgondolkodtam, alsó ajkamat birizgálva. – Viszont, köthetünk kompromisszumot. - vetettem fel a hírtelen ötletet. Akárhogy is néztem a dolgot, JongIn, a mai naptól kezdve az én felelősségem. Bármit elkövet, én kapok érte. Így akármekkora önzőségnek is hangzik, már csak a magam érdekében is ki kellett valahogy szednem valamit a srácból.

Kai: Yixing szavai hallatán, csak nagyobb mosollyal ajkaimon dőltem hátrébb, hogy ne kelljen halálosan közelről figyelnem a gyermeki vonásokat, melyek kissé talán izgatottan változtatták kifejezésüket. Megemésztettem mondandójának elejét, s magamban önelégülten vigyorogva jegyeztem meg; nagyon is sokat veszít, ha nem játszik velem. De ez teljesen mellékes dologként hatott rám, ugyanis – még, ha kicsit kínos is bevallanom – felkeltette az érdeklődésemet azzal a kompromisszumos ajánlatával. Éreztem, hogy Zhang Yixing egy büszke és maximalista férfi, így érdekelt, mi olyat tudott volna felajánlani nekem, ami miatt esetleg hajlandó leszek beszélni.

- És mit ajánlasz?

Lay: Ezt már szeretem. Ajkaim elégedett mosolyra húzódtak. Kis lépés ez Yixing Hyungnak, de nagy lépés az emberiségnek. Viszont ami az ajánlatomat illeti... Mit ajánlhatnék fel neki?! JongIn nem egy olyan személy, aki könnyen beadja a derekát. - Kérhetsz tőlem egy állandó szívességet. - mondtam, hiszen ő tudja, hogy mivel lehet őt megfogni. Tényleg segíteni akartam a problémáján, de még a konkrétumokkal most sem voltam teljesen tisztában. A kis babaarcú külső ilyen személyiséget rejtegetne? Bár elég egyértelmű, hogy szexuálisan túlfűtött, és éppen ezért elég infantilis is az emberi kapcsolatok terén. A legtöbb ilyesféle problémákkal rendelkező fiatal vonzó külsővel rendelkezik.

Kai: Ahogy meghallottam ajánlatát, ajkaimról a mosoly is eltűnt. Nem kívántam már játszani; nem akartam, hogy idióta képeket alkosson rólam, csupán abból, amit előbb produkáltam. Viszont arra sem volt szükségem, hogy megismerjen; úgy sem sikerülne neki, akkor meg? De egy valamire nagyon vágytam; akartam egy dolgot, amit sosem kaphattam meg, viszont tudtam, hogy nem Zhang Yixing lesz az első, aki beadja nekem a derekát.

- Ne akarj megismerni – mondtam halál komolyan, döbbent szemeibe meredve. – Hidd el, te fogsz rosszul járni...

Lay: Felsóhajtottam. Ismét kapufa. Kissé csalódottan tápászkodtam fel a székről. - Mára azt hiszem, végeztünk. Holnap kezdődnek az óráid, és délután nem kell találkoznunk. Viszont ha bármi van, a 16-os szobában találsz meg. - mondtam, és elindultam az ajtó felé. - És gondolkodj el azért a dolgon... - tettem még hozzá a küszöbről, azzal kilépve az ajtón, magam mögött hagytam a szobát, hogy az ebédlőbe menve, egyek valamit. Volt saját házam is, pár utcával lejjebb, de oda csak ritkán mentem haza.

Kai: Miután Mr. Zhang befejezte a mondandóját és lelépett, szívem szerint fejbe csaptam volna valakit; ezek a rohadt orvosok semmiből sem tanulnak. Miért hiszi azt az összes, hogy megválthat? Komolyan; miért gondolják azt, hogy ha kitartóak lesznek, akkor eredményt is kapnak? Közben az összes megszopta, én pedig ugyanúgy egy klinikán vagyok, valószínűleg rémesebb állapotban, mint előtte. Bár ez a vöröske szimpatikusabb volt az előzőeknél, akikkel eddig dolgom volt, de tudtam; ő is ugyanúgy el fog bukni, ugyanis én voltam Kim Jongin. Kim Jongin, a tizennyolc éves kamasz, a komoly pszichiátriai eset, akivel senki soha nem jutott előbbre. Az a szomorú, hogy igazából sosem akartak előrehaladni velem; csak a saját önös maximalista énjüknek akartak azzal megfelelni, hogy engem kihúznak a szarból. De hogy lehet valakit olyanból kimenteni, amibe már beleszületett? Nem értettem az orvosak, ahogy Zhang Yixinget sem.

Lay: Miközben a szobámban az ágyamon feküdtem a menzáról szerzett pudinggal az ölemben, a tévét kezdtem nézni, bár nem igazán kötött le. Ami meg a pudingot illeti, mindig is édesszájú voltam, és szívesebben ebédeltem mondjuk egy doboz fagyit, mint mondjuk japchae-t. Ez volt az én személyes rigolyám. És hogy miért nem kötött le a tévé? Nos, mert egy bizonyos Kim Babaarcú JongIn-on kattogott az agyam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz dolgom lesz, de mondjuk, örültem a kihívásnak. Végre volt valami feladat, a nyugtatáson és annak ecsetelésén kívül, hogy nem lesz valaki attól kevesebb, hogy valamilyen téren alulmaradott. JongIn sokkal inkább mintha... Tudatosan művelte volna ezt magával. Csak azt nem értettem miért. Ki akartam belőle szedni, meg akartam őr törni, és akármit hajlandó lettem volna megtenni. Gondolatmenetemből telefonom csörgése ébresztett. A barátnőm, MinJi keresett. Régóta együtt voltunk már, és aranyos lány volt, szerettem is csak...nem voltam belé szerelmes. Viszont gyenge voltam ahhoz, hogy szakítsak vele. Ő nem ezt érdemelte, így inkább éltem mellette az életem boldogan, és békességben. Tulajdonképpen jó is volt ez így nekem, bár egy egészen hangyányit, hiányzott az izgalom az életemből.

Kai: A padlón hanyatt dobva magamat, figyeltem a plafont, ahogy különböző szökési kísérleteken gondolkoztam, de valahogy most nem nagyon akartam megvalósítani őket. Jó volt azon töprengeni, mi is lenne ha, mondjuk, megpróbálnék kiugrani az ablakon, esetleg verekedésbe keveredni, vagy egyszerűen csak keverni a szart. Mindig is imádtam a képzeletemben élni, hisz az sokkal szebb volt, mint a zord valóság, melyben minden egyes ember, vagy őrültnek, vagy mentális betegnek titulált. Utáltam őket ezért az előítéletért; csak azért, mert nem feleltem meg a társadalmi normáknak, máris diliházba zártak, holott csupán rendhagyóbban viselkedtem, mint mások. Szerettem más lenni; szerettem, hogy soha senki nem tudott rajtam kiigazodni; viszont mindig is vágytam, egy minimális együttérzésre. Nem az állítólagos betegségemmel, sokkal inkább az emiatt keletkezett szituációval kapcsolatban; miért nem gondol abba senki sem bele, milyen érzés ez nekem? Ez, hogy még a saját családom is őrültként tekint rám, pedig csak... más vagyok. Nem feltétlenül rossz értelemben, csupán nem olyan vagyok, mint a többi korombeli. Ezt eddig senki nem tudta megérteni; és szerintem Zhang Yixingnek sem fog sikerülni!

Lay: A maradék időmet, ami a napból hátra maradt, MinJi-vel töltöttem. Elvittem őt vásárolgatni, meg moziba, aztán végül beültünk egy kisebb kávézóba. - Hallom új páciensed van. Milyen? Mi a baja? Nagyon szörnyű? - fintorgott barátnőm, majd tovább szürcsölte a kókuszos cappucino-ját. Akarva akaratlanul rökönyödtem meg, és keltem fel új betegem védelmének érdekében. - Kim JongIn a neve és valójában... Szerintem kedves srác. - mondtam, bár nem hiszem, hogy MinJi hitt nekem, arckifejezéséből ítélve. Mégsem firtatta tovább a dolgot, csak megvonta a vállát és ezért hálás voltam neki. Nem akartam, hogy JongIn még jobban elterelje a figyelmemet a barátnőmről, és hogy még jobban beférkőzzön a gondolataim közé. Most MinJi-vel voltam, rá kellett koncentrálnom. - Lay... - hívott a barátaim által alkotott becenevemen. Minden közeli ismerősöm így szólított. - Ma nem terveztél otthon aludni? Veled szeretném tölteni az éjszakát. - mosolygott rám, miközben kézfejét az enyémre simította. Felsóhajtottam, majd pár pillanat után, beleegyeztem a kérésbe. Kevés időt töltöttem MinJi-vel, így úgy éreztem, ennyivel jövök neki. A kávézó után rögtön haza mentünk a saját házamba, és persze történt aminek történnie kellett. Nem is bántam, úgy éreztem szükségem volt efféle kikapcsolódásra, hogy szembe tudjak nézni a későbbiekben JongIn problémájával. De most nem akartam erre gondolni. MinJi a karjaim közt feküdt, és nekem azon a babaarcún kattogott az agyam. Megáll az eszem. Hajnalok hajnalán rajta gondolkodni... Mondjuk a munkámat mindig előtérbe helyeztem, szóval ezt betudtam annak. Miután barátnőm is felébredt, együtt készültünk össze és hagytuk el a házat, hogy ki-ki elindulhasson, a maga dolgára.