16. rész

Lay: Értetlenkedve néztem a srácra, majd amikor kezet emelt Kai-ra, rögtön felforrt az agyvizem. Nem attól, hogy felpofozta. Sokkal inkább azért, mert JongIn ismét eltitkolt valami fontos részletet, ami újabb fejfájást fog okozni. Kifejezéstelen tekintettel meredtem az előttem álló Taemin-re, akinek szemei az idegességtől csillogtak, kezei ökölbe szorultak, és olyan szaporán vette a levegőt, hogy azt hittem ott helyben összeesik. Úgy gondoltam, ez nem az én dolgom. Ha Kai eddig nem avatott be, valószínűleg nem a véletlen műve volt. Csendben felálltam, és magukra hagytam őket. Csak nem verik szét egymást nyilvánosan, és volt egy olyan benyomásom, hogy én nem akarok ennek a beszélgetésnek köztük, fültanúja lenni. Kifizettem a pultnál a számlát, majd kiültem a kocsiba, hogy ott megvárjam. Feszült voltam, és ez nagyon nem tett jót a vérnyomásomnak sem. Ha így folytatom, elvisz az infarktus baszki. Az egészben az volt a legfurább, hogy fogalmam sem volt, honnan ismerhette Kai azt a személyt, aki MinJi-vel kavart. Akit… Barátomnak hívtam, egyszer.

Kai: Megmondom őszintén, kurvára nem számítottam arra, hogy egy kávézóban fogom újralátni Taemint, amint készült ott helyben szétverni. Na ja, a lobbanékony személyisége egy cseppet sem változott, ez pedig némi örömöt lövellt belém, ahogy lassan feltápászkodva, felidéztem néhány szép s kevésbé szép emléket. Közben szemeimmel kerestem orvosomat, de nagy valószínűséggel elege lett belőlem, és inkább lelépett. Megértettem őt, mivel nekem sem volt hangulatom Taeminnel beszélgetni. Annyi különbség mégis volt köztem és Yixing között, hogy nekem muszáj volt.

- Meg vagy hülyülve? – kérdeztem normális hangerővel, ahogy államat dörzsöltem. – Nyilvános helyen vagyunk.

- Pont te beszélsz? – szólt vissza, hitetlenül felröhögve. – Te, aki régen mindig szart arra, hol vagyunk és mit csinálunk? Van bőr a képeden, mit ne mondjak!

- Mégis mi a faszt akarsz tőlem? – tártam szét idegesen kezeimet, leszarva a körülöttünk nagy szemeket meresztő, kíváncsi embereket. – Évek óta nem láttál, de képes vagy még mindig haragudni rám.

- Persze, hogy képes vagyok – hajolt bele teljesen arcomba, idegesen sziszegve gyilkos szavait. – Frusztráló, hogy már a jelenléted is eszembe juttatja, mekkora egy szemét vagy! Emlékszem mit műveltél velem… és még mindig kurvára nem esik jól!

- Ha ekkora mocsok vagyok, miért nem húzol be még egyet? – provokáltam, hasonlóképpen meredve szemeibe, ajkainkat szinte teljesen egymáshoz nyomva.

- Mert nem akarom tönkretenni azt a szép pofidat… – rándult beteg mosolyra vastag, kívánatos párnája. – Ami még mindig beindít!

Lay: Azon gondolkodtam, hogy itt hagyom. De ezt nem tehettem meg vele, akármennyire is hisztis hangulatomban voltam. Mit volt mit tenni, kiszálltam az autóból, és a kocsinak dőlve, előhalásztam zsebemből egy cigis dobozt. Nem dohányoztam, csak nagyon ritka alkalmakkor. Utáltam a szagát, és az ízét is. De most, mintha szó szerint az életem múlt volna rajta. Ahogy meggyújtottam egy szálat, és mélyen letüdőztem, elmosolyodtam a keserű íztől. Pocsék volt. Pocsék, akárcsak a hangulatom, és akárcsak a jelenlegi helyzetem. Pocsék, mint a munkám, pocsék akár az emberi kapcsolataim. Tekintetemmel a főutat figyeltem, bármit, csak ne kelljen a kávézót bámulnom. Ahogy a távolba révedve számoltam az éppen elhaladó járműveket, azon törtem a fejemet, hogy Taemin-t vajon milyen oknál fogva könyveltem el a múlt részének. Elvégre én is csaltam MinJi-t, semmi jogom nem volt hozzá, hogy felháborodjak. És tulajdonképpen nem is haragudtam a srácra. Egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy az, aki hátba szúrt egyszer, még ha nem is okozott különösebb sérülést vele, az nem igazi barát. Alkarommal támasztottam ki másik kezemet, ahogy ismét bele szívtam a cigibe. Keserű volt. Ismét.

Kai: Nem igazán értettem, hogy miért kaptam meg még pluszba ezt az információt is, mindenesetre érdekes volt hallani, hogy Taemin esetében tényleg semmi sem változott. Ő maga sem, akármennyire is nézett ki máshogy, mint néhány évvel ezelőtt; a megszokott karizmája és hihetetlenül hanyag kisugárzása vele volt azokban a percekben is.

 Nem tudom már hogyan voltunk képesek visszafogni magunkat, civilizált emberek módjára leülni egymással szembe, és megbeszélni a dolgokat. Mert igen, ezt tettük, miután sikeresen kimásztunk egymás arcából. Szerencsére akkor a figyelem is elkerült rólunk, így nyugodt szívvel kinyírhattuk egymást a tekintetünkkel. Ironikus volt, hogy azok a pillantások akartak megölni, melyek egyszer régen még boldog életet kínáltak.

- Bocs, hogy megütöttelek – mondta, halk sóhaj kíséretében. – Csak ideges lettem, amikor megláttalak.

- Vettem észre – csúszott ki a megjegyzés ajkaim közül, amire szintén nem reagált valami jól a fiú, de ezúttal megkímélt.

- Már elnézést, de évekkel ezelőtt te léptél le – mutatott becsmérlően rám –, nem pedig én.

- Taemin – hajoltam át az asztalon, ezzel nyomatékosítva szavaimat. – Emlékszel, mit mondtál, mielőtt elmentem? Csak mert nekem olyasmi rémlik, mintha azzal fenyegettél volna, hogy megölsz…

- Azt te komolyan vetted? – értetlenkedett őszintén. – Dühös voltam rád, és kicsit elvetettem a sulykot.

- Kicsit?! – tágultak ki pupilláim, nem győztem hangsúlyozni a bennem tomboló cinizmus minden apró rezdülését. – Teljesen megrémültem, és még csodálkozol, hogy elköltöztünk?

- Azért szólhattál volna – vonta meg vállait, megsértődött kisgyerek stílusra váltva. És sajnos igaza volt. Akármennyire is volt jogom elmenekülni előle, tényleg dobhattam volna felé valami búcsúszót, elvégre… akkoriban eléggé sok közünk volt egymáshoz. Túlságosan is sok.

- Ne haragudj!

- Pedig haragszom – válaszolt kapásból. – Az istenverte pasid voltam, egy tetves évig! Igazán megérdemeltem volna annyit, hogy elköszönsz tőlem, még akkor is, ha már gyűlöltél!

- Sosem gyűlöltelek – feleltem, de amikor felcsillant, szép szemekkel találtam szembe magam, melyekben a remény ragyogott, megbántam, hogy ilyen hevesen beszéltem. – Kedveltelek Taemin… Nagyon kedveltelek.

Lay: Elnyomva a szálat elpöcköltem azt, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében mentem vissza a kávézóba.

- Kim JongIn! Ha most azonnal nem tolod ki a seggedet a kocsiba, esküszöm itt hagylak a picsába! - közöltem kifejezéstelen hangon, ahogy oda léptem az asztalhoz. Feszült voltam, ráadásul türelmetlen is. Tudom, hogy nem lett volna szabad félbe szakítanom eszmecseréjüket, de én Kai orvosa voltam, nem a tetves csicskája, aki majd kényelmesen üldögélve megvárja, hogy az "ifjú úr" elintézze a kényes dolgait. Na nem. Eleve ki voltam már készülve a sráctól idegileg, és az sem igazán tetszett, hogy Taemin társaságában láttam bájcsevegni. Oké, nem éppen egy bájcsevelynek tűnt a dolog, de ez csak egyel több ok volt arra, hogy miért rángassam el onnan.

Kai: Yixing kirohanása teljesen jogosnak volt mondható, elvégre nem volt kötelesség megvárni engem, nekem meg nem volt jogom csicskáztatni őt, és megváratni, főleg nem Taemin miatt.

 Éppen felálltam helyemről, hogy emelt fővel távozhassak, de az a rohadt kölyökképű buzigyerek, nem állta meg, hogy ne szóljon be valamit.

- Nyugi doki – biccentette orvosom felé, olyan hanyag stílusban, amire mind a ketten felhúztuk az orrunkat. – Nem kell így aggódnod érte, tud magára vigyázni.

- Asszem nem kérdezett – feleltem automatikusan, mivel semmi kedvem nem volt Taemin hisztijéhez. De, csak azért is elérkeztünk hozzá.

- Lay is tud beszélni – pillantott rám hidegen, meg sem várva reakciómat, már az idősebbhez fordult. – Ne parázz, hadd maradjon, van még mit megbeszélnünk, majd én elviszem hozzád!

- Kösz, azt inkább kihagyom – vágtam grimaszt. – És nem állt szándékomban itt maradni veled…!

- Mindenesetre – szart rám magasról – nem vagy anyja, Yixing – fordult orvosomhoz, hirtelen elkomolyodott tekintetekkel. – Hidd el, tudom, hogy ez a kis kölyök milyen jól manipulálja az embereket, de azt sosem hittem volna, hogy majd téged, egy képzett pszichológust, ennyire gyorsan az ujja köré fog csavarni.

 Azt hiszem, itt szakadt el bennem a cérna; egy hirtelen mozdulattal kevertem le egy akkorát Taeminnek, hogy leesett a székről is. A padlón fekvő, éppen felszakadt száját tapogató férfihoz hajoltam, s szépen, jól hallhatóan formáltam meg szavaimat irányába.

- Nem beszélhetsz így vele! – sziszegtem, hogy rajta kívül senki se hallhasson. – Megértetted?

 Bólintott. Innentől kezdve faképnél hagytam, kivágtam a kávézó ajtaját, majd Yixing kocsija felé vettem az irányt, bevárva orvosomat. Egyáltalán nem úgy sült el az a délután, ahogy szerettem volna…

Lay: Kikerekedett szemekkel figyeltem az eseményeket. Bár Taemin stílusa valóban szőrszálhasogató volt, főleg ha azt vesszük figyelembe, hogy elvben "barátok" voltunk. De akkor sem támogattam az erőszakot. Ha rosszul sül el a dolog, Kai-t be is zárhatják azzal az indokkal, hogy közveszélyes. És egy olyan helyről, nincs kijárás. Ha valaki egyszer bekerült oda, onnan soha nem fog kijutni. Mielőtt követtem volna JongIn-t a kocsihoz, felsegítettem a srácot a földről, majd megveregetve a vállát, ott hagytam. Ahogy becsuktam magam mögött a kocsi ajtaját, szikrázó tekintettel fordultam a kölyök felé.

- Ezt mégis hogy képzelted? Nyilvános helyen verekedést kezdeményezni? Ráadásul egy kávézóban? Eszednél vagy, JongIn? Mert Taemin-t nem fogják különösebben bíróság elé állítani, mert behúzott neked. De te, emlékeztetnélek rá, papíron beteg vagy. És ebben a mocskos társadalomban, amiben élünk, egy ilyen húzásért, akár diliházba is zárhatnak, érted? És nem olyan intézetbe amilyenben eddig voltál. Nagyon nagy szerencséd, hogy nem történt nagyobb baj - mondtam, a kelleténél jobban kikelve magamból, felemelve kissé hangomat. Minden feszültség, ami felgyülemlett bennem, egyszerre akart távozni, én pedig szinte remegtem az idegességtől. Én is ember vagyok, én sem viseltem el mindent, csak azért, mert az volt a munkám, hogy más emberek problémájával foglalkozzak.

Kai: Képtelen voltam visszafojtani a mosolyomat, ami egész autóúton az arcomra ragadt. Próbáltam megbánást tanúsítani, és tényleg szerettem volna bebizonyítani Yixingnek, hogy hibáztam, és neki volt igaza, de annyira vigyorognom kellett a kiakadásán, hogy azt szavakba önteni nem tudtam volna. Egy kis idő eltelte után, rá is kérdezett a nagy jókedvemre, természetesen mellékesen megjegyezve, hogy nem kellene ennyire vigyorognom azon, hogy akár elmegyógyiba is kerülhetek. Mintha félnék tőle…

- Csak hihetetlenül édes, amikor ideges vagy és aggódsz értem – feleltem őszintén, halk, mégis számára tökéletesen hallható hangerőt használva, amely elegyengette ráncos vonásait. Ha jól láttam, haloványan még el is pirult tőlem; ezt pedig személyes győzelemként könyveltem el.

Lay: - Örülök, hogy ilyen jól szórakozol rajtam - tért vissza semleges hanglejtésem, ahogy lefordultam az egyik sarkon. Már nem sokára haza értünk, így az egyetlen megnyugtató gondolatom az volt, hogy hamarosan száműzhettem magamat a szobámba egy kis időre. Nem tudtam, miért viselkedtem hírtelen így, ennyire nem magamhoz méltóan, de úgy éreztem, betelt a pohár. Ha nem lennék kitartó, és akarnám mindenképpen beteljesíteni azt, amit elterveztem, még azt is simán bevállalnám, hogy visszamenjek Kínába. Egyedül. Egy teljesen új életet kezdve. Csábító volt a gondolat, és milyen szép is volna, hogyha ekképpen tudnék cselekedni. Leparkolva a ház előtt, szó nélkül szálltam ki az autóból, és indultam el a házba, elkerülve bármi féle beszélgetést a kölyökkel. Most nem volt hozzá hangulatom.

Kai: Ahogy láttam, a békítő poénom nem jött be, s ahogy Yixing hisztérikus alakját figyeltem, amely épp távolodott, inkább úgy gondoltam, visszatérek a régi Jonginhoz, aki hajlandó volt beszélni, de csak hidegen. Aish, ha tartottam volna magam ahhoz, biztosan nem lennék ekkora szarban; akkor tuti csak Chanyeolt szeretném, haladnának a kezelések, és nem lenne semmi nagyobb baj. De persze nekem mindent el kellett basznom ezzel kapcsolatban.

 Amikor Yixing idegesen a szobájába zárkózott, én bementem a nappaliba, majd eldőltem a kényelmes kanapén, hagyva, hogy elnyomjon az álom. Hosszú volt az éjszakám, és nappalom is, egyszerre három szerelmes férfi is az ölembe hullott – mondhatott akárki akármit, Taemin még mindig odavolt értem, láttam rajta – akiket nehéz volt kezelni. Chanyeol túl aranyosan és tökéletesen viselkedett, Yixing az orvosom volt, Taemin pedig… csak Taemin.

 De elalvás közben, egyikkőjükre sem akartam gondolni.

Lay: Olvasással, és az e-mail-ek nézegetésével töltöttem az időmet, hogy valamennyire elterelődjenek a gondolataim, és hogy nyugodtan tudjak koncentrálni a munkámra.

 Yuna-t átszállították egy másik jellegű, sokkal keményebb helyre, amit én nem támogattam, de nem volt beleszólásom. Pszichológus, pszichiáter, akármire is lett volna szüksége, én annak a híve vagyok, hogy előbb próbáljunk meg minden humánus módszert, és aztán folyamodjunk csak drasztikusabb megoldásokhoz, ha esetleg a finomabb verzió nem volt hatásos.

 Fáradt sóhajjal olvastam át JongIn betegnaplóját, és neki álltam kitölteni az újabb rublikákat. A kezem gépiesen mozgott, olyan közhellyel írtam a sorokat, hogy nekem is röhögni támadt kedvem. Még hogy "fejlődést mutat", vagy "kommunikatívabb". Naná, hogy az. Bárcsak ilyen egyszerű lenne a helyzet! Ha fény derülne a történtekre, egészen biztosan lecsuknának, efelől semmi kétség. Éppen ezért kellett elhatárolódnom a kölyöktől, és megtartani vele az egészséges munkaviszonyt, ha lehet ezt annak nevezni. Efelől pedig eltökélt voltam. Már csak azért is, mert segíteni akartam Kai-nak, és most is, a saját önzőségem miatt nem haladt a kezelés, mert nekem kedvem szottyant durci-puncit játszani. De basszus, én is emberből vagyok, nem olyan egyszerű ezeket az indulatokat elfojtani magamban.

 Gondterhelten, nem véve le a szemüvegemet mentem le a nappaliba, és amikor az édesen alvó JongIn-t pillantottam meg a kanapén, akaratomon kívül elmosolyodtam, rosszallóan csóválva a fejemet. Aztán elvonultam neki összeütni egy kis szendvicset, azt egy szalvétával letakarva, frissen főzött teával vittem be neki egy tálcán, lepakolva azt a kisasztalra. Ezután egy papírra leírtam neki, hogy dolgozom, és hogyha bármi kell neki, a szobámban vagyok. Azzal vissza is vonultam a "barlangomba."