14. rész

Kai: Furcsán éreztem magam. Kifejezetten… rosszul. Szexuálisan tökéletesen ki voltam elégülve – már amennyire én ki lehetek – viszont volt valami probléma. Bennem, pont a szívem helyén. Szorított, úgy éreztem képes lennék megfulladni a testemben tomboló különös érzelmektől, melyek belülről kezdtek felemészteni. Bűntudatom lenne? De mitől? Hiszen nem tettem semmi olyat, amiért így kellene éreznem magam… vagy mégis? Miért… Mégis miért akarok elmenekülni?

 Lassan keltem fel az ágyból, teljesen mocskosan néztem végig magamon, s ahogy ujjaimat a hasfalamon pihenő, ragacsos váladékra emeltem, úgy éreztem, menten kihányom a belem a saját gusztustalan viselkedésemtől. De mit tettem, hogy így érzem magam?

Lay: A nappaliba érve összeszedtem a szükséges dolgokat, majd a szobába érve, csak leraktam őket az ágy mellé, majd távoztam is. Volt egy kis elintéznivalóm, ami azt illeti. Vissza menve a nappaliba kényelembe helyzetem magamat a garnitúrán, majd bekapcsolva a laptopomat amit idő közben magamhoz vettem, megnyitottam az e-mailjeimet. Sokuk csak hirdetés volt, felesleges szenny, ám voltak nagyon lényegesek is közöttük. Elő véve az olvasószemüvegemet, ideje volt neki látnom a munkának. Egy naplót kellett, hogy vezessek Kai-ról, és arról, hogy mutat-e valami fejlődést. Ami azt illeti, mutatott. Hiszen megnyílt valamennyire, és elmondta azt, amire elsősorban kíváncsi voltam. És ez pont elég volt egyelőre. Nem akartam siettetni, úgy kellett haladnunk, olyan tempóban, ami neki kényelmes volt.

Kai: Számba kell vennem mindent, ami miatt így érezhetem magamat. Lefeküdtem Yixinggel, közben elmondta, hogy szeret, majd végeztünk. Ennyi történt, semmi több, bennem mégis van valami, ami úgy motoszkál szerveim között, mintha készülne kitörni. Rosszul vagyok. Nem fizikailag… csupán nem érzek magamban erőt. Illetve, van ebben erő, sőt a vágyaim valami olyasmi sugallnak, hogy mennem kell… el kell mennem valahova. Levegőre van szükségem, térre, szórakozásra… valami másra. El kell szöknöm innen. Hogy csinálhatnám?

Lay: Nagyon fáradt voltam, nehezen tudtam koncentrálni. Úgy éreztem a kötelek kicsúsztak a kezeim közül, és teljesen elvesztettem az irányítást a saját életemben. Talán igaza volt Tao-nak. Vissza kéne mennem Kínába, talán ott új életet kezdhetnék, valami jobbat, valami mást. De az volt a probléma, hogy én teljesen meg voltam elégedve a mostani életemmel is, akármilyen rossz is volt ez az időszak. Begépelve az űrlapba a maradék információt, egyszerűen csak lekapcsoltam a gépet, és úgy ahogy voltam eldőltem a kanapén. Lecsukva szemhéjaimat, csak az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy egy kicsit pihennem kell, majd utána mindent rendbe hozok. Csakhogy idő közben elnyomott az álom.

Kai: Mielőtt még felvettem volna a tiszta ruhákat, amiket Yixing adott nekem, kiosontam a fürdőszobába és lezuhanyoztam. Kiélveztem, ahogy a forró víz kényeztette a bőrömet, ahogy a tusfürdő lemosta rólam a piszkot, majd miután végeztem, megdöbbenve konstatáltam, hogy orvosom egyetlen egy szóval sem illette cselekedeteimet. De nem csak az enyémeket nem, a férfi semmiféle hangra nem reagált, így gyanakodva lementem hozzá a nappaliba, ahol az igazak álmád aludta, olyan ártatlan módon, akár egy kisgyerek. Látványán elmosolyodtam, ám szívembe ismételten hirtelen fájdalom nyílalt; el kell mennem. Egyszerűen, muszáj volt elmenekülnöm abból a házból, beszélnem kellett valakivel. Gyorsan Yixingre kaptam tekintetemet, majd az órára emeltem azt; viszonylag késő volt, elég minimális volt a lehetősége annak, hogy a férfi idő előtt fog felébredni, így nem törődve a kockázattal, gyorsan felöltöztem, s ugyanazon az úton távoztam a lakásból, mint néhány nappal ezelőtt, azon a bizonyos éjjelen.

 Elszántan tettem egyik lábamat a másik után, olyan gondolatokkal fejemben, amik képesek lettek volna meggyilkolni engem. Sietnem kellett, mivel baromi hideg volt, és még otthon akartam találni őt, annak érdekében, hogy beszélhessünk. Hallani akartam a hangját, mindent el akartam neki mondani és azt szerettem volna, ha segít nekem; egykoron mindig megtette így reméltem, hogy ez évekkel később sem változott meg.

 Megálltam ablaka alatt, majd egy kavicsot megragadva, az üveghez hajítottam azt. Nem kellett sokat várnom, alig néhány másodperccel később a nyílászáró kinyílt, és egy gyönyörű férfi hajolt ki rajta, aranyos elálló fülekkel, s meglepődött pillantásokkal.

- Jongin? – motyogta maga előtt nevemet, amit még viszonylag távol állva tőle is, tökéletesen hallottam. – Ne mozdulj, lemegyek! – felelte rögtön, majd becsukta az ablakot, és pár perc eltelte után, már ott állt velem szemben, egy kabáttal kezében, melyet rám terített. – Mit keresel itt ilyenkor? Nem az orvosodnál vagy elzárva?

- Beszélnem kell veled – néztem hosszasan szemeibe, s valószínűleg egykori legjobb barátom érzékelte komolyságot hangomban, így aprót bólintva invitált be hajlékába. Ott leültetett, kezembe nyomott egy forró teát, majd mellém helyezkedve tette kezét combomra, s úgy kérdezett a közepébe. Én pedig kitálaltam neki.

- Lefeküdtem az orvosommal – sóhajtottam halkan, nem nézve a fiúra. Egyelőre semmiféle új reakciót nem váltottam ki belőle a szokásos megdöbbenésen kívül. Nem üvöltözött, nem hordott el mindennek, egyszerűen csak csendben lesokkolódott. – Megcsókoltam, még az intézetben, mielőtt találkoztam volna veled, aztán a rohamom után ugye hozzákerültem, ahol többször is lefeküdtünk egymással.

- Ez már megtörtént, mikor felhívtalak? – kérdezte halkan, hangjában megbúvó félelemmel. Válaszul bólintottam, majd könnyeimet visszafogva, próbáltam ismételten beszélni.

- Nem sokkal utána – sóhajtottam, nyelve egy hatalmasat. Muszáj volt neki mindent elmondanom, még ha ezzel fájdalmat is okozok neki. – És… azt hiszem beleszerettem.

- Akkor minek találkoztál velem? – csattant fel kissé indulatosan; komolyan megsértettem az érzéseit, ezt tudtam jól, de még nem volt vége a mesémnek. – Miért hagytad, hogy megcsókoljalak, mikor nem is engem, hanem az orvosodat szereted?

- Mert szeretlek – mondtam ki hirtelen ezeket a szavakat, melyek elnémították a fiút. Különös volt, hogy nála ilyen egyszerűen kiejtettem ezt a szót, mikor Yixingnél minderre nem volt képes. Ennek jelentenie kellene valamit? – Amióta csak ismerlek, szerelmes vagyok beléd, és teljesen összezavart a találkozásunk, mert végre rájöttem, hogy nem viszonzatlan ez a dolog. Viszont ott van az orvosom is…

- Remélem tudod, hogy választanod kell kettőnk között!

- Igen, és ezt egyszer már meg is tettem, de… Nem működött. Úgy érzem az érzéseim kétfelé vannak szakadva, mert más, amikor vele és amikor veled vagyok. Sikerült meghoznom a döntést, amikor a szadista vágyaim és személyiségem volt felülkerekedve a másikon, de az, amelyik a mazochizmust részesíti előnyben, az veled akar lenni. A betegségem kijátssza az érzéseimet, ezt pedig nem akarom. Nem akarok egyszerre két férfit szeretni; dönteni szeretnék, de nem megy. Képtelen vagyok rá Chanyeol, és szükségem van a segítségedre…

- Nem tudok erre mit mondani – rázta meg tehetetlenül fejét, ahogy könnyes szemeit enyéimbe fúrta. – Maradj Yixinggel, ha vele vagy boldog, vagy legyél velem, ha mellettem jobban érzed magad. Ezt neked kell tudnod. Viszont, ha képtelen vagy átlag emberekhez méltó döntést hozni, az lenne a legjobb, ha mindkettőnket elhagynál. Mindnyájunk érdekében.

- De nem megy – döntöttem fejemet mellkasába, ahogy szabadon engedtem könnyeimet, melyek beleivódtak a fiú felsőjébe.

- Nézd Jongin, én szeretlek! – Hatalmasat dobbant a szívem, ahogy mindezt kimondta. – Szeretlek, amióta csak ismerlek, de beszari voltam ezt elmondani neked. És most, hogy itt vagy velem, és ezzel a problémával jöttél el hozzám, önző mód ki merem mondani: Azt akarom, hogy velem legyél!

***

Lay: Reggel furcsán ébredtem. Valami oknál fogva minden porcikám sajgott, és koszosnak éreztem magam. Beletelt néhány percbe mire összeszedtem magam, és bevánszorogtam a fürdőszobába. Jól esett lezuhanyozni, de mintha a valódi mocskot nem tudtam volna lemosni magamról. Sóhajtva vonultam le ezután a konyhába, egy szál alsóban, hogy egy bögre kávé után, belevághassak a napba. Először is JongIn-nak kellett megtartanom a kezelést, majd miután hozzá jön a tanárnő, nekem be kell mennem Yuna-hoz. Valószínűleg egész nap el leszek, de a leglehangolóbb talán az volt, hogy nem a munka miatt. MinJi-vel kellett találkoznom. Kicsit rossz érzéssel töltött el, hogy ennyire nagy tehernek tartottam a barátnőmet, holott igazából semmi okom nem lett volna rá. Beindítva a kávéfőző gépet, a szobámba indultam.

- JongIn te kérsz… – nyitottam be az ajtón, ám a helyiség üres volt.

Kai: Beszélgetésünk néma öleléssé forrt össze, melyből később hosszadalmas csókok lettek, amik egyszerűen elfeledtették velem akkori helyzetemet. Elfelejtettem a bűntudatomat, a kétségeimet, de egy pillanatra még Yixinget és a vele együtt töltött időt is. Egyszerűen csak Chanyeol kedves nyelvjátékára bírtam koncentrálni, melyek gyomromat a görcsök kisebb tengerébe taszították, miközben az időnként levegőért kapkodó férfi, ajkaimra suttogta szavait: „Szeretlek” – mondta mindig, majd ismételten megcsókolt. Olyannyira elbódította elmémet minden egyes mozdulata, hogy engedtem neki; lefeküdtem aznap éjszaka Chanyeollal. És nem, egyáltalán nem bántam meg, mert kívántam őt, akartam és egy bizonyos részem biztos volt abban, hogy szerelmes vagyok ebbe a férfiba. De a másik… annak fogalma sem volt arról, mit kellene éreznie.

 Reggel a colos karjai közt ébredtem, tündérmesékbe illő keretek között; az ablakon a napsütés lágy fénye cirógatta arcomat, ahogy csupasz testem az idősebbéhez simult, ki a mocorgásomra kezdte kinyitogatni szemeit, miközben kint a madarak csiripeltek. Akár egy rohadt filmben komolyan, de jól esett a férfival lenni. A baj már csak az volt, hogy reggel kilenckor Yixing már kurvára ébren van és én kurvára nem vagyok ott, ahol lennem kellene!

Lay: A szívem hevesen kezdett kalapálni a mellkasomban, ahogy egyre ment fel bennem a pumpa. Mégis hova tűnhetett? Miért ment el egyáltalán? Idegesen kezdtem átkutatni a házat, benézve minden szobába, minden szekrénybe, de sehol semmi. Eltűnt. Kim JongIn eltűnt. A hátamat a falnak vetve csúsztam a földre, kezeimmel a hajamba túrva, füleimben hallottam, ahogy lüktet a vérem. Értesítenem kellene a rendőrséget. Pontosan tudtam. De ha kiderülne, hogy hagytam, hogy Kai megszökjön, biztosan elveszíteném őt. Hát még akkor, ha rákérdeznek a szökés okára. Az elmúlt időben először nehezedett teljes súlyával a vállaimra a tetteim következményei, ami túl nehéznek bizonyult. Hallottam, ahogy a kávéfőző sípol, de nem nagyon foglalkoztam vele. Rossz előérzetem támadt. Nagyon reméltem, hogy JongIn-nak nem esett semmi baja. Azt… Nem tudnám elviselni. A bűntudat túl fájdalmas lenne. Lehunytam a szemeimet, igyekeztem kizárni a külvilágot. Higgadtnak kellett maradnom. Ha pedig estig nem jelentkezik… Nem lesz más választásom. Értesítenem kell a hatóságot.

Kai: Sietősen másztam ki a férfi karjai közül, miközben szemeimmel szanaszét hajított ruháimat keresgéltem. Bevallom őszintén, sosem hittem volna, hogy Chanyeollal majd ilyen lesz az első alkalom, de nagyon tetszett; akaratos volt, kissé erőszakos, mégis gyengéd, és rendkívül törődő. Pont olyan, mint a valóságban, és ezt imádtam benne, viszont akkor nem nagyon volt időm ezzel foglalkozni, mert valószínűleg Yixing már észrevette, hogy eltűntem, és rohadt ideges lehet. Jesszusom, hogy lehettem ennyire hülye?!

- Hova mész? – kérdezte felkönyökölve a továbbra is meztelen férfi, ahogy már felöltözött lényemet vizslatta.

- Muszáj visszamennem az orvosomhoz – feleltem, összevissza kapkodva. – Tuti nagyon aggódik értem.

- Nem kellett volna itt tartanom téged – ült fel nagy nehezen, miközben beletúrt koromfekete hajába. Felsőteste láttán, beharaptam alsó ajkaimat, elvégre Chanyeol tökéletes volt. – De remélem, legalább nem okoztam csalódást.

- Dehogy – mosolyodtam el, ahogy az éjszaka történtekre visszagondoltam. Ami azt illette… Chanyeol nagyon is jó volt. – Viszont már tényleg mennem kell.

- És sikerült döntened? – kérdezte óvatosan pillantva szemeimbe, de ahogy meglátta tanácstalan arcomat, gyorsan folytatta. – Szeretlek, oké? És igen, tegnap azt mondtam, hogy szeretném, ha velem lennél, de igazából azt akarom, hogy azzal légy, akivel te akarsz! Ha ez én vagyok, akkor köszönöm, ha viszont nem, akkor pedig sok boldogságot kívánok neked.

- Még nem tudom, mit akarok Chanyeol – sóhajtottam halkan, már indulásra készen.

- Majd rájössz – mosolygott rám bíztatóan. – Csak kérlek mindenképpen szólj, ha véglegesen meghoztad a döntésed. – Ígérően bólintottam, majd eltűntem a férfi lakásáról, sietve, hogy elérhessek Yixingig. Istenem, add, hogy nem fog megölni!

 Viszonylag hamar a házához értem, s nem tökölve visszamásztam, egyenesen a szobája ablakáig, melyet kinyitottam, s egyszerűen bementem rajta. Halk neszre lettem figyelmes, majd alig két pillanattal később orvosom rontott be a szobába, olyan szemekkel vizslatva, hogy éreztem, aznapra már nem lesz meg a gerincem.

Lay: Ahogy mocorgást hallottam körülbelül egy fél óra múlva a hálószoba felől, olimpikonokat megszégyenítő gyorsasággal rontottam be az ajtón, majd ahogy megláttam Kai-t, aki éppen a párkányról tornázta le magát a szobába, az ajtófélfának dőlve, karba tett kézzel, vészjósló nyugodtsággal kezdtem méregetni a betegemet. Kedvem támadt volna ordítozni, számon kérni őt, bezárni egy szekrénybe, magamhoz ölelni és zokogni a vállán. De miért tettem volna ezeket? Ami azt illeti, biztos voltam benne, hogy nem most szökött ki először. Az a precizitás, a már kitapasztalt mozgása, nagyban árulkodott erről. Percekig csak álltunk, némán figyelve egymást, s bár nem kiabáltam, és a tekintetem is nyugodtságról árulkodott, a homlokomon lüktető ér, valószínűleg már leleplezett. Végül csalódottan felsóhajtottam, és csak becsukva magam mögött az ajtót ott hagytam. Ami azt illeti, nem volt kedvem ehhez. Nem akartam vele összeveszni, de tudnia kellett hol a határ. Azt hiszem, talán mégsem én vagyok a megfelelő szakember hozzá.

Kai: Legnagyobb meglepetésemre a férfi nem kezdett el ordibálni, nem szidott le, nem kért számon, de nem is szólt hozzám. Egyszerűen csak a csalódott szemeinek látványába taszított, ami jobban égette mellkasomat, mintha puszta szavaival akart volna a földbe döngölni. De megérdemeltem. Eljátszottam a bizalmát, és kihasználtam a szerelemét, és akármennyire is foghattam volna a betegségemre, nem arra akartam. Ez már régen több volt egy szimpla pszichológia problémánál, mivel két ember érzéseivel is úgy játszadoztam, mint macska a zsinór végével.

 Határozottan indultam meg orvosom után, nem törődve azzal, hogy hallani sem akar felőlem. Tudnia kellett, tudnia kellett mindenről, épp úgy, mint Chanyeolnak; joga volt emiatt meggyűlölni, elhordani mindennek, de… legalább megértett volna engem. Vagy legalábbis esélyt adhatott volna magának erre.

- Yixing! – kiáltottam utána, mire a monoton módon sétáló férfi megtorpant, majd lassan szembefordult velem. – Sajnálom. Igen, tudom, hogy kihasználtalak, tudom, hogy eljátszottam a bizalmad és hogy valószínűleg ezzel az egésszel hatalmas bajba kevertelek, de csak öt percet adj arra, hogy megmagyarázhassam. Utána elküldhetsz a fenébe, vagy vissza az intézetbe… csak hadd beszéljek!

Lay: Mielőtt szembe fordulhattam volna Kai-al, egy gondterhelt sóhaj kíséretében, megdörzsöltem a halántékomat. Ha így folytatom, tuti migrénes leszek.

- JongIn, egyedül rád tartozik, hogy mit csinálsz. Nem kell elszámolnod nekem, sem magyarázkodni – mondtam, kerülve a tekintetét. – Nem szeretném hallani a magyarázatot. Nem, mert… Túl gyáva vagyok hozzá – mondtam, végre felvéve vele a szemkontaktust. – Arra kérlek kímélj meg ettől. Hadd ringassam magamat abban az álomban, hogy csak a sarki közértbe ugrottál le, vagy bánom is én… Bármit, csak ne a valóságot! – mondtam, azzal meg sem várva a reakcióját faképnél hagytam. A nappaliba érve felkaptam a szertehagyott ruháimat, majd nem törődve mással, elindultam az intézetbe. Igaz, még lett volna időm, és JongIn tanárnőjével is foglalkoznom kellett volna, azonban gyerekes módon, inkább elfutottam a problémáim elől. Meg amúgy is… Minek kellett volna tovább ellenőrizgetnem Kai-t? Ha akar, úgyis el tud menni, akármikor.

Kai: Nem akartam megkímélni. Azt akartam, hogy tudja, mit tettem, hogy tudja, hogy éreztem magam, és hogy tudja, nem csak az ő érzéseivel játszottam olyan kegyetlen módon. Éveken keresztül szenvedtem és a mai napig szenvedek az agyam gonosz tréfáival, melyeknek következményeit a sírig fogom cipelni, és nem akarja hallani mindennek okát? Az orvosom volt bassza meg, és a férfi, akivel talán le akartam élni az életem! Én ezt a viselkedést, nem akartam elfogadni.

 Makacsul utána indultam. Tudtam, hogy gyalog indult el az autójáig, így még volt időm utolérni őt, és mindent elmondani neki. Nagy nehezen utolértem sietős alakját, majd megragadtam karjánál fogva, s figyeltem meglepett arcát, ahogy ijedten fordult vissza. Nem finomkodhattam, rögtön a dolgok közepébe kellett vágnom, hogy még véletlenül se tudjon ellenkezni!

- Szeretlek!

Lay: Lehet, hogy bunkónak tűntem, de akkor ott, nevetésben törtem ki. Nevettem, hosszasan, még a könnyeim is kicsordultak. Nem rajta, természetesen. Csak ez az egész helyzet olyan nevetséges volt, olyan abszurd, olyan hihetetlen. Komoly tekintetét látva azonban, lassan elcsendesedtem. Nem lehetne így viselkednem, de már annyi szabályt áthágtam, eggyel több vagy kevesebb nem oszt, nem szoroz. Karba tett kézzel dőltem a kocsi oldalának, fejemet oldalra döntve.

- Három perced van - mondtam, habár nem igazán lett volna jogom így kiakadni rajta. Én sem végeztem normálisan a munkámat vele, és nagy valószínűséggel, erről az egész afférról, java részt én tehettem. Hiszen Kai beteg volt. Nekem pedig segítenem kellett volna neki, nem pedig szerelmet vallani, és összeszűrni vele a kibaszott levet.

Kai: Kissé meglepett hangos kacagása, de nem tántorodtam el  afelől, hogy tényleg mindent elmondok neki, így megvártam, míg csendben maradt, és hagyta, hogy belekezdhessek eléggé hosszadalmas mesémbe. Az már csak hab volt a tortán, hogy a dívás kiállás baromi szexin állt rajta, de akkor nem igen volt időm ezzel foglalkozni.

- Az lesz a legjobb, ha belevágok a közepébe – sóhajtottam egyet, majd óvatosan tincseim közé fűztem ujjaimat, s úgy figyeltem a várakozó orvost. – Lefeküdtem valakivel! A neve Park Chanyeol, valószínűleg ismered, mert ott dolgozik az intézetben. Tegnap este elmentem hozzá, mert az utóbbi időben teljesen tanácstalan vagyok, mivel… mindkettőtöket szeretlek. Őt már gyerekkorom óta, mivel a legjobb barátom volt, és mindig mellettem állt, aztán az egyik éjszaka, amikor szintén kiszöktem tőled, közölte, hogy ő is szeret. De akkor már ismertelek téged, már lefeküdtünk és legszebb az egészben az, hogy másnap megígértem neked, hogy melletted maradok. De aztán tegnap, miután elaludtál úgy éreztem el kell mennem, így kerültem hozzá és rájöttem arra, amiről tegnap neki is beszéltem – sóhajtottam egy hatalmasat majd közelebb lépve hozzá, komolyan a szemeibe meredtem. – Meséltem neked a hasadt személyiségemről, nem? Az egyik téged szeret, a másik Chanyeolt.

Lay: Homlokráncolva próbáltam összeszedni a gondolataimat azok után, amiket hallottam. Néhány pillanat múlva kinyitottam a kocsiajtót, és mielőtt beülhettem volna, komoly arckifejezéssel néztem a szemeibe.

- Ma visszamondok mindent. Az intézetbeli teendőimet, az óráidat. Azt hiszem nem finomkodhatok tovább a kezelést illetőleg, ha változást szeretnénk elérni. Úgyhogy ülj be a kocsiba! – mondtam, majd elhelyezkedve a kormány mögött, vártam, hogy csatlakozzon. Szokatlanul gyorsan teljesítette ezúttal a kérésemet, bár valószínűleg azért, mert bűntudata lehetett. – Nézd Kai! Azt hiszem egy időre… Be kell fejeznünk ezt a kis affért kettőnk között, hogy arra fordíthassunk figyelmet, amire valóban kellene. És ebben nem lehet több mint orvos-beteg közti kapcsolat. Tudom, hogy főleg ez rám vonatkozik, de… Úgy gondolom neked is van némi beleszólásod a dologba. Ami pedig Chanyeolt illeti… Én nem szeretném, hogy találkozz vele. Persze nem tilthatom neked meg, hogy mit tegyél és kivel, és ha te úgy látod jónak, hogy az ő társaságát keresed, ám legyen. Viszont hogyha nem sikerül megtartani a köztünk lévő távolságot… Attól tartok el kell, hogy búcsúzzunk egymástól – mondtam, majd az útra pillantva, beindítottam a motort. – Ettől függetlenül Kai… Az érzéseim nem változnak meg.

Kai: - Ahogy az enyéim sem – válaszoltam halkan, ahogy szépen lassan hátradőltem az ülésen, hagyva hogy annak kényelme magába szippantson. – Szeretlek, és ez valószínűleg nem fog megváltozni, de őt is szeretem, és megértem, ha el akarsz tiltani tőle. Nem tudom kontrollálni magam, ahogy az ösztöneimet és az érzéseimet sem, így nem tudok biztosra ígérni neked semmit sem, de megpróbálkozom vele. Ha akarod, viselkedhetek úgy, mint a megismerkedésünk legelső napján, de ha szeretnéd, maradhatok ilyen is. Minden csak egy szavadba kerül, Yixing.